biztos, hogy tanítana az idő, ha veszni hagynálak
nemrégiben hitet oltottam ereimbe
nemrégiben kényeztetett még a napfény
hiteles volt a hangzavar fejemben
hús és vér töltötte be a napokat, sivár esték száműzött gondolataiban vártalak.
nem kételkedtem abban, mit magad után hagytál.

most kereslek és szomjazom az árnyakat
kérdéseket és misztikus ürességet kutatok
az éjszaka tölti ki pórusaimat

sötét és hideg verem minden mondatom
akaratlan vágyakozom
hasztalan próbálkozom újabb lépésekkel
távol vagy és talán örökre a szürkeségben maradsz
fakó lábaim előtt hever arany hajszálad
megcsillan rajta a nap
unalmas rímek születnek
mert a vágy kiforgat
elázott kártyalapok hevernek szanaszét a sárban
kételkedni mertem
most itt ragadtam és szó nélkül álltam
hogy megérints, béníts, míg érzek
zsibbadó képzeletemben
ezer méter mélyen élek
ott rajzolom szárnyaimat
hogy arany papirosba csomagolva adjam
át mindenem, nincs már semmi rajtam,
amit ne tudnék megmagyarázni
kigondolt érvekkel
de múltad soha nem felejt el
semmilyen érzékkel nem lépek túl
semmilyen értelmen, és a kérdések temetnek újra
a hallottakba bújva táncolnak át éjjeleken
lelkemen, testemen és üres szekrényekbe bújva
fojtanak meg ezerszer, s még egyszer
ma éjjel - végtelen kéjjel
nem adva irgalmat a kéretlen szavaknak
fekete árnyaknak, mikben hittem - de nem
követnek, sehova sem jut ez a vonalzott vágy
vonagló akarat - kihűlt agyba temetett
madarak hullajtják könnyeiket
arcomra hullott az eső - fájt, míg vert az éj
belehaltam kissé - kapart még a vér torkomban
vártalak - várlak...
belebetegedtem.

bevallom - elvesztem.