▬Z. Pál Tamás

álmaitok emlékezete

Szélesre nyitott ajtókon keresztül repülnek így pengék
zuhanni fárasztó, nem hinném, hogy emlék
darabolja vérem, fagyasztott edényben
kavarog egy könnycsepp, jég hátán az élet
jegesmedve-magány, most hogy olvad
menthetetlenül magunkban mind meghalunk talán
vagy egymást esszük némán, ebből is kilépni vágyom csak
hogy megmentsem összehordott hazugságaimat
megállok hát, magamba fordulok újra
fojtás a lángon, mígnem szavak mélabúja
istentelen végzetet tükröz (tanulok míg élek).

Tudod, hogy soha nem féltem meghalni
értem, miért kell elmenni odáig, honnan úgyis visszazavar
visszhang-radar, dene-vér, értelmetlen kutatások
falatnyi szív(él)elemér'.
Arcul csapom magam
földbe gyökereztetem lábam
ereket keresek földrész-karokon
csüngeni nem szabad sötétkék vágyakon
csak zöldet és halványat rajzolok ösztönösen
újra-újra gondolok mindent, mi idehozott vézna lovakon.

Leszállok hát, gyalog folytatom
reptetett sárkányokra festett égszínkék fájdalom
a boldogság, miközben újra álmodom
a hazát, mi utópikus rendben nem(zet)telen
így vagy úgy lesz értelmetlen
legfőképp ha visszanézed a sok élettelen
sor-rendet, és lehántod a héjakat
nem marad más semmi, csak egy meggörbült akarat
mi karmaiba fogta az ismétlődő szavakat
és elrabolta újra és újra és megint csak
azokat a hiszékeny vágyakat, mire cölöpházat épített
miközben álszentül magából adott
hogy elvehessen végül - ugyanaz maradt, ugyanott.

Miközben hányom kifelé magamból ezeket
idekuporodik mellém a rettegett szeretet
megnyílni képtelen lelkek zavarták el onnan
hol igazán akart lenni, nem az én álmomban
de mégis csak ideért - én sem hittem volna
rekeszizom-lázamban fetrengve, ájultan újra
élem elmém összetekeredett tavaszát
s megrajzolok még ezer filozófiát
ami megvédene tőle
de tudod, tiszta szemekkel és józanul
többet nem menekülhetek előle
bőrödbe bújt, így megszerettem lassan
azt hitte becsaphat, de én végig tudtam
ez lesz végül, kiürülök
nem marad fájdalom
mert önsajnálat volt minden önrágalom
jobb őszintén, jobb szabadon
nem kell így már a csodás hatalom
elmentél te is, miattad sem hazudhatom
béklyóm.

Ami maradt, ami ideragadt bennem még egyetlen
verseny inkább, furfangos szellem
kinevetem csendben, el nem enged még
nem is akarom, mert ezer lánggal ég
bennem a vágy, hogy legyőzzem és ekkor
lehetek hát több, mint bárki és bármikor
nem kell tudnod, nem kell értened nem számított soha
hazudtam ezt is, mint színházi kaloda
mi csak akkor szorítja csuklóm
ha elhiszem, hogy amit játszok, az a valóság
holott már régóta tudom és ordítom
hogy álmomba ragadt álmaitok emlékezete
ez az egész világ csupán
és minden úgy, ahogy egykori látomásom
hiteltelenül a hóba rajzolt
fekete-fehér lámpásomban látom
kibírhatatlanul végtelen színű lángjain keresztül
ahogy újra és újra kezdődik minden
és mégis egyre biztosabban
álmodom, hogy lelked itt mellettem ül.

érdesen édes novemberünk

Szemedbe olvad napsugár-fagylalt
puncsban a mazsola vagyok
puhán a nyelvedre fagyok
hogy aztán majd beléd olvadhassak
míg elvesztettem csigaház-tölcséremet
ijedten szívhűtőmbe zártalak
és lettem kívül vizes-édes
instant öröm belül érdes
emészthetetlen vidámságra képes
szavakkal idézem meg koraesti fényed.

Szegény gazdagság

Mondd, miért is lenne vége ennek a dimenziónak pont itt
ebben a másodpercben és ezen a négyzetméteren
terülnek el azok az álmok, amiket már ébren is látok
hogy ne legyek egyedül, most fogszorítva koncentrálok
s gondolatban testet alkotok
mint abban a régi könyvben az a valamilyen sámán
ki déli őserdőben álmodta fiát túl magán.

Régóta védtelenül álltam érveim előtt
meztelen lélekkel áztattam ki magamat morajló vizekben
hogy újra megszülessek eltűntem mindenben
mi kicsit is jó volt arra, hogy megöljön
azt lenyeltem, hogy harmadnapra újra előtörjön
a vágy a végre - szépre - de enyémre.

Így tisztult ki akkor az ég
s most már emlékeimben halványlik csak
az az olcsó szomorúság
ezek nélkül várlak már
szegény gazdagság.

Csatornákban

Minden egyszerre érik be
ahogy pakolom egymásra az érdes-vörös téglákat
értelmetlen munkába veszve nincs talán már vége
s csak várok egy új áradásra de látod
itt bújik ki újra rügyet bontva
végtelen indákkal ölelt rejtekébe bújva
ez a szegény álma boldog izzadságcseppekbe zárva
tükröződünk vissza a tájra és születésed napját
keresem a vonalak közt hogy mondják vissza
nekem fejből mire számítsak egy istentől
elzárt vidéken hol kietlen érdekem csalfa
vak reménynek hitette el magát hogy pusztaságba
ásson egy újabb csatornát és így fedje el
titkát mi titkoddá fájta magát hogy
kimondatlan mosoly gyulladt ajkunkon.

Tisztuljunk ki

Itt zúgtak ezek a harangok miközben testünk egymásba porladott
zaklatott harmatcseppek tükrözték csak vissza
miközben bíborszín felhőket bámultam hangerőhalkítva
csodálkoztam aprólékosan fehérített fodraikra
birkák támolyogták eközben magukat félholtra
és hogy ne tudjam hazudni hogy nincs szükségem rád
varázsköpenyedbe bújva te elloptad a ruhát.

Szíveket takart el egy függöny
kipreparált érzések törtek ezer szilánkra
és erőtlenül meredezett mindenki az összekulcsolt imára
kezei közt eddigre már mind csak magát látta
de mi titokban rohantunk ezer irányba
megtévesztés végett
szakadtunk állra combra és szájra
s így darabokban szerettük egymást halálra
hogy zavarosan egyesülve tisztuljunk ki
mire újra elérkezik az óra
mikor újra kell születni.

És mondod is hogy láttad
és tudom hogy nem félsz
én mindenben ezt vártam
hogy lássam mégis élsz
a legmélyebb iszapba
ásva vártam
gyöngyöt neveltem
sárból formált számban.

Csendben éhezem

Tarthatatlan távolságokat tartunk magunk közt
miközben testünk őrlődése párnák emlékező illatában
torokszorítva most kimondatlan mondatokkal elönt
engem vágyaimnak ebben a meghatározhatatlan szakaszában.

Mindenféle magyarázatot keresünk, miközben színes tollakkal
tömjük takarónk nyakig húzva álmodok ökölbe szorított szívvel
csordultig telek meg mindenféle szilárdnak hitt álommal
mi szertefoszlik, szublimál ahogy akaratlan felégetsz szemeddel.

Mert sokkal mélyebb vagy és sokkal jobban fájsz
mint bármilyen elképzelten, behunyt szemmel rajzolt árny
átjársz, szétvetsz s megvizsgálod lelkem
s láthatod, jelen voltam végig, végül megéhezett testem.

Mosolygok most csendben.

Könnyű-kék paplanokba bújva
álmodtalak minden ízedben újra
és ugyanolyan vagy most is mint mikor olyan voltál
amilyennek megismertelek
akkor, amikor még nem ismertelek
és mégis némán vágytam rád.

Őszi eső

Ahogy elképzellek képtelen vagyok megállítani forgásod
ahogy gyerekkoromban szemlehunyva az almát - az pörögve lerágódott
rólad most piros ruháidat bontja le ez a titokzatos erő
és én itt állok, földbe gyökerezett lábakkal élő
szívvel, de mégis repülés közben találkozva veled
és tudom, hogy azokat csak hanyagságból magadra vetted.

De engem mégis izgat, hogy hogyan lehetséges az
hogy egy szóban majd, amikor itt vagy, összefoglaljalak
és ekkor megszólal itt a szokásos belső hang
miszerint hallgassak inkább, ne menjek neki újra a falaknak
csak sérülés lenne, vaktában kilőtt betűkből
nyakláncot nem fűzök neked mégsem könnyekből.

Hanem akkor várok inkább, valami felhőszakadásra
ami lemossa rólunk távolság porát és szempillantásra
tűnünk majd egymás ölelésében éhesen el
közvetlen azután, hogy - mint vízesésbe lépve -
a világ elől ez az őszi eső kedvesen magába nyel.

burkomból kiizzadt

Le akarok heveredni mellettünk lefeküdni
látni magunkat kívülről - szélsebesen cseperedni
mint ahogy az eső esik a vízszintben elmerülni
hajad felhőibe keveredni felszállás közben
kiengedni minden féket s nem hinni el más meséket
csak mik fájnak ott ahol látom a végüket
így kerülöm el belőlünk széleinket.

Hiszem hogy félhetek míg szétszedlek
darabjaimra ismerek apró szirmokon
vízcseppek ujjamon szétkenem szívemen
burkomból kiizzadt télikabát szavak
ölelnek körbe miközben szabad vagy.

Jöttél

Fölemelt kéklő fellegek peremén csörlővel halovány gyermek
tekeregtünk s most az ezer színre mázolt napok megkerültek
simogatásba gyömöszöltük megmondhatatlan várakozásainkat
feszíti most minden széjjel érthetetlen hévvel megtalálásunkat
jöttél szivárvány széllel és pont ide illő kéjjel
álltam felismerhetetlenségig álcázott mosollyal és elhallgatott névvel.

Megzsaroltál

Csillámporba forgatott combjaid világítottak amott
ahogy rohantam lélekszakadva ingoványaid között
kísérteteid követeltek megfizethetetlen vámot
és én hiába gyűjtöttem hiába dugtam el a szekrény mögött
hagytam parlagon vágyaim és kerültem a perzselő napot
szemeid követtek és megzsaroltak míg ördögöt
kerestem benned hogy hihető legyen viselhetetlen alakod
de le nem rajzolt angyalra leltem.

Lehet hogy nélkülem
ragyog fel a holnapi nap
én mégis örök vagyok
mint minden kifelé vak
hazugsága ennek a földnek
ahová csak sánták születnek
prédikálni létrákról
nap mint nap új beszédeket
miközben elvesztelek minden percben
mindeközben vadul kereslek minden szegletében
világodnak - hol végtére is mindig meglellek.

hiányod vattafelhői

Megsebez fény-árnyék
szóra bírt szív-játék
marcangolja hiányod
vattafelhői alatt ázok
miközben csak egyetlen
vöröslő ölelésedre várok.

Neveden

Szavakat mostanában én onnan lopok,
Hol már elfelejtették a holnapot.
Tisztán forrasztott hangokról álmodok,
Melyek vágyakról szaggatnak gyémánt lakatot,
Ilyenkor erősnek képzelem magam,
Köröttem heverő üvegcserepek forrnak össze nyomban.

Fényes tükrök kupolát rajzolnak,
S én némán bemutatlak téged
ennek a végtelenített filmre karcolt,
korábban üresnek hitt, de mégis ezer
színben örömmel ajándékozó mának.

Így hívhatlak neveden
Belülről éget, ahogy újra kiejthetem.

valahogy boldog

cifra szavakra száll
ez a rögöket éltető nyár,
miben óriási gombák között
szívemben szíved átöltözött.

meglestelek én, titkon
így lettél égető titkom
mert láttalak meztelen
érzéseidre ragasztott kezekkel
kapaszkodni belém
ahogy fogtalak-vártalak
életem végtelen telén
ezek a képek bennem vágtatnak
melyeken veled vagyok
valahogy boldog én

felszántatlan

Bizonyosan egy inspirációnak csúfolt vágy tette tönkre az érzést
mi születőben-távolodóban fagyott földbe vágyva égette
le rólad a ruhát, hogy állj itt csupasz-őszintén
s dobáljanak ők a kérdőjellel-kampózó s más jegyekkel korbácsoló szavakkal.

És te elhitted hogy kíváncsiak rád, pedig csak nézni jöttek
ahogy megtörsz, miközben szembehunyva mormolod azt az imát
amiért csak lehangolnálak - hogy lásd mily pőre
hazug bástya mindenkinek szánva, s pont ezért szellemkép
ingatag világkép, mindbe plántálva vérrel a hitét.

A hagyomány szerintük így talán nem vész el
én azt mondom, légy az, ki nem az úton jár
legyen így kietlen és boldog mosolyra húzza szád
ez az ismeretlen és felszántatlan táj.

kényszerem

Beleragasztalak ebbe szavakkal és sárral
betonozlak egyszerre hogy ne legyél mással
csak énálmommal miben boldog vagyok veled
ne menj vissza kérlek hidd el hogy más lehet.

De nem tarthatlak zsebemben
nem foghatom örökké szemed
szabadon repülhetsz (bármikor megölhetsz)
szakítsd el minden idegszálam
ne is könnyezzelek így legyél kényszerem.

Kísértetekkel viaskodtál egész éjszaka oldalamon álmodtad végig azokat a töprengéseket toltad tarkómhoz jéghideg kékségben testet öltöttél valamiért benned leltem hallgatóságom mezsgyéjét míg itt vonaglottam ezeket a szerelmes rímeket kifelé magamból úgysem leltem meg magamat egyikőtökben sem esztelen szerettelek.

most nem

Csak arról szólhat minden
mit megteremtett számodra egy tipizált isten
és könyvlapokat tépkedett háttal neked
csak röpködtek vészes világképletek
miket levezetni féltetek
hisz az is csak indirekt menne
nem is hiszem el hogy van valami beléd temetve
csak a csonténedet tapintom
mesterséges gejzírekkel barnított véredből
táplálkozón heccelem lovadat
hátha levet végre és megérzed súlyodat
mi most hajszálaimból font kötelékek
végén vonzódik temérdek
lehullott falevelek közé rejtett
félelmesen üres életekhez.

Én ebből nem kérek.

varjak takarják már

Nem is lehetett volna parázna szépségű
vágyakba zárni virágunkra vakon vigyázni
összetapossuk csak, mondd minek adnád oda?
nem kell nekem, ne menj sehova
világok közt született tétova
mosolya a nyárnak, előszobájába
zárlak - megint csak édes kaloda
őrölt köménymaggal hintett
utakon bandukolok
s magamba szippantom ezt
a varjak takarta napot.

méhekre vigyázó

Leszek én az álca
markodba rejtett izzó parázsa
életeknek menekülő vágya
kísértetek jéghideg ruhája
miközben senkinek imája
minduntalan csak jajgatva várja

hiszen bőrödbe égek
ahogy eldobsz magadtól - messze hajítasz
mégsem hitből teszed, el nem taszíthatsz
ördög volnék, ha volna értelme
isten lennék, de nem vágyok ilyenre
semmi lettem, akartam akármennyire
hogy akárki legyek, hasonlítva akárkire

ritmustalan hólabdák görögnek most erre
megrettenve állsz csak, vársz talán egy jelre
hogy mikor léphetsz félre
hogy menekítsd a véred
mert attól rettegsz te is
hogy elhalsz mint őslények
nyom nélkül a porban
jövő nélkül gyorsan
magadra hajazó emlékkép készül
méhedre vigyázó agyadban jövőd újraépül.

gondom vagy

A vállakon (ha vállaljuk) a fényeken (ha túljutunk),
Csak némaság (mi belém fagy) minden szó (elmondatlan).
Látom már (nem szabad) tiltom csak (boldogságomat),
Miközben bambulok (befelé figyelek) s heverészek léhán (gondom vagy).

minden angyal vállán

Nem így lesz majd vége, színtiszta pirosakba sem hajlik soha át semmi
bár befestettem a padokat - csapdaként - hátha leheveredsz majd
és akkor ott lesz a hátadon, észrevétlen színnel jelzésem
mi bizonyítja nekem, emberként gondolkodsz, te is elfáradtál
és akkor majd léphetek, mert alapom is lesz rá
segítségedre rohanhatok, ha nem is vágysz tán még rá
és látod - tudod te - igen, így teszem majd tönkre ezt is
minden vékony burkot pukkasztok, és ahogy leszakítom
mindazt, amit másból neveltél, másnak szántál
én leszek az ördög végre minden angyal vállán.

soha nincs vége

Repedt bársony szíved ablakain át
Néztünk végig egy csillagos éjszakát,
Melyben mindketten ott voltunk, s a bizonytalanság,
Hogy majd végül osztozunk mindabban, mi fáj.

Oltókés a születés,
és olló így a halál.
Egy dolgot súgj még meg nekem
csak valamit, mi nem fáj;

Két pont között végtelen,
érthetetlen út áll.

koldus markomban
fogom hajad csomóba
kapaszkodom létedbe
illatozó hitedbe
képzelem magam

ártatlan szemedben
apró madár vagy
mégis erős életedbe
oltom most kételyeimet