nem hallom a gondolatokat, mert üvöltő dallamok közt fekszem
viharban születtem, nem tudtam, hogy mellékes a testem
így alakultam, szégyenére a földnek - és mindennek, mi szent.
így hadakoztam a végzettel - értsd meg, hiába festem
a falakra nevem, vagy azokat a rózsákat a kertben
akkor is csak én leszek, egyedül - elesetten
vakmerőn és sebzetten várok itt
vakon tapogatózom, és keresem a kilincset
kereslek, és kerestelek mindig
megtaláltalak és elvesztettelek, így kellett lennie
hogy újabb ezer évre zárjam magamat be az énbe
be egy mélységes végzetbe, minden anyjába
és minden gyermekébe - hogy születhessek újra
nap nap után, meghaljak - mert elmúlt az a nyár
amikor hajnalig vártalak
vártam a szavakat, vártam, hogy leírd azokat a sorokat,
amelyek oda repítenek engem, ahol soha nem jártam még
kétségek és boldog pillanatok közé
hazugság, de jó volt - mindenem tiéd
mindened itt lakik, minden sorod itt zakatol
kérlek - gyere vissza, várlak, míg élek
hiszek, míg vér ömlik át szívemen
hiszek, míg érzem a szárnyam - végtelen mezők felett szálltam
mígnem pányvázott a röghöz egy erő - mindenkiben ez lakik
minden isten és istennő addig hisz benned
míg el nem veri az eső a rügyeket
de ez nekem erőt adott, mint földben a magok
sarjasztottam ágakat és törzset a végtelen felé
hogy elérjelek, hogy megtaláljalak
hogy szerethesselek, hogy elhihesselek
mert nem csak árny voltál - mert minden voltál,
minden, mi kedves és szent
így - betegen - várlak
gyógyíts meg, hogy szűnjenek az árnyak
hogy szerethessek újra
hogy elhihessem, hogy élek
hogy érzek, és többé nem félek
hiába laknak bennem a farkasok
hiába marcangolnak vasból az állkapcsok
akkor is hiszek és várok.

nem látlak, de tudom, hogy itt vagy.
tudom, hogy újra eljössz.