Édes élet merre kérlek, legyél egyszer - s ott volt akkor
Minden fátyol, elhalt a kéj, ezer lepel volt az az éj,
Min minden ruha lebbent ezer felé, kétkedőn mosolygott a kor
Mit bearanyozott a halántékunkon fénylő vízcseppnyi mély.

Isten nem volt, s nem is lesz már ebből a fényből,
Mert elég volt, igen elég volt a kéjből
Gyarló testek háromszögében izzadtam életem sorában hajlottan
Kerestem a jegyeket, ellenőrzésre nyújtotta a sor,
De nem maradt semmi olyan sem, mi elvitt volna messze.

Hiába hiánya a karomban felejtett ágyon, lepedő, véresen, magamon
Hagyom a fájdalom ellepte alkatom, nem vetem le, nem is akarom.
Az alkalom talán hitszegésre nyújtana kezet,
De nem fogadhatom el, nem akarom csak az egyiket.

Részegen olvadtam a napon és feledtem hajnalom,
Fejtsd meg álmom, Drága, fejtsd meg álmom, ha bírod szusszal.
Maradj a vállamon, akaratlan alkalom, mondtam,
Hogy nem ez az én napom. Csak úgy, hidegen akarom.
Csak úgy, csak magában fájlalom magamon a karom.

Szerintem értelmetlen az élet, ami születésbe bújtatva próbálta magát
Kimerevített képkockaként elhinni hogy saját
Bőrébe mászhatott, mikor jó volt.
Te is az maradsz, ami csak egy volt. Egy a sok közül, de abból is kevés.