▬Z. Pál Tamás

csillárokon lógott

szellemek járják át házamat
küszöbre hajított vágyak telepszenek mellém
ide föl, a plafonon lógok - csillárom elpattant
üvegszilánkok mindenütt az égen
sírok, hogy ne fájjon a félelem
(nem fogod kezem - nem érzem nyelvem)
gödrökbe temetett kincseidet látni véltem
a párnám alatt - mégsem fialt csodát
az éj. szakasztott mása vagy tükörképemnek
hihetetlen csalódása a reggelnek.

leszek egy perc

rabságod szabadsága leszek - egy perc
aranyad a mélyben, lelked igaza
tudásod fája, soha ki nem száradó
akaratos alma, soha le nem hulló
keresgélő árva, hiányodba zárva
élő senki, hogy lélegezz és kutass
magadba zárhass - leszek egy perc
hogy ne tartson sokáig semmi sem
hogy ne legyek terhes, eltűnök
tehát - behúnyt szemmel kutatok én is
mint minden árvád.

lábjegyzetbe rajzollak

hogyan is végződhetne itt minden vágyakozás?
ínyemre lenne minden vonatkozás
a sorsról, persze apró betűkkel, lábjegyzetben
minden esetre, magamat kerestem
szentek vizében bámultam arcom, halványul
már szellem-képem festem hanyagul
hogy rád is ugyanaz van írva, vérrel hímezve
a bőrre, csókjaimmal rejtve a csendbe
csak ellestem finom formád, hogy rajzoljak
valamit a gyermeknek, jövő fiának
talán ez a legszörnyűbb gondolat, mert nincs
reményem ebben, te vagy a bilincs
a végtelenhez láncolsz, hogy táncoljak hát veled
rémtett életem, azzá vált benned
kiürült szerelmes szavak medreiből ittam volna
s most szomjasan bóklászom arra
hol délibábban reméllek, nevedben egy ének
egy dal, egy hangjegy, hogy élek
dalolja mesénket, végtelen egymásba szövődő
temérdek kétdimenziós álmot rejtő
semmivé foszló, de boldogító élet.

bánatod leszek

csoda-vonat tolatott át agyamon
hogy vágány lehessek most újra
szárnyaimat éjjel lecsatolom

sikítsd a világ kulcslyukán át neved
én megtanulom addig
hogy újra egyetlened lehessek

ültess ezerszínű virágot ablakodba
rabok és ebek harmincadja
tépi majd szét bánatod holnapra

csak bízz, hogy újra látlak
én majd ebből táplálkozom
és elhiszem, hogy örökké várlak

ülő helyzetben

holnap majd megbeszéljük, hogy milyen alaprajzokon kezdünk új életet.
én és magam ülünk majd az asztal két végén, köztünk traubi-álmok
pukkannak, mint ahogy a terveink is csak születnek s majd elvetjük őket.
belefoglalunk téged is, mint megszerzendő bárány, mert éhes farkasok
lettünk, míg vártuk, hogy kinyisd a rácsot, belülről, mert kizártál minket,
mint ahogy mi is minden álmot és feketére festettél egyetlen okot
arra, hogy most itt ülünk és majd halálig kutatjuk a lehetőséget,
hogy felbukkansz ott, hol nem kerestünk, és elaltatsz egy apró pontot
itt a lelkünk szín-fehér sötétjén, hol a hallgatás fájdalom és képzelet.

képzelheted... mennyi a megannyi és hol ér véget a sok.
hogy életszirmokat hullajt a séta, miközben unott angyalok várják sorukat,
hogy ejtőernyőjükkel ülő helyzetbe ereszkedjenek mellénk,
ide a földre, tenyérnyi rétre vagy gallyak közé,
mert csapda inkább a valóság, mint kihegyezett figyelem és szeretet.

hús-szagú inkább ma a képzelet - képzelheted.
és rabsággal átszőtt tisztavizű arckép ebben a jéghideg forrásban.
a hét világ valamelyikében, de inkább mindben ott vagyok veled.
hogy elrejtőzzünk, most kilépek hát minden fényből
de így árnyék sem lehetek...

viszont szeretni

hatott a bók. érzelmektől eltelve látogattalak meg.
holnap és azután is itt maradok még, hogy vendégül láss.
csodás kételyek közé löktél - mikor csillaggá vált lelked
mert féktelen voltál, mikor szavaidat szülted
hogy rám aggasd jeleidet és illatodat
a végtelen felé vonagló árnyékodat
lestem - míg estem és nem tartott meg a nap
hogy tovább mélyülhessen minden seb
és vendégül lássalak majd én is
saját városomban és váramban
hol papír a kő és vízfesték az égbolt
hol csalni jár, ki szeretkezik és hazudik ki lop

mert viszont szeretni ismeretlenül is nehéz
de ha ismernél úgy talán bizonyára lehetetlen is volna
hogy minden tömeg dolga ugyanaz a rend
és a holnapokba álmodott méla - kedves csend
a vágyam, minden álmomban lakó tündér-hárfa
dallamra ébredezik a tájba vesztett kulcs
mi elhajított drágakő, hogy szívedet szélesre
ajkaid szűkre zárja - mert szó nélkül
árva a polc és csak porosodó kortalan
csibész a szenvedély, hogy ugyanaz legyen
az eredmény - elhajítalak tehát - így maradunk
mint két barát
egymásnak feszüljön két hát
míg ölelik egymást a karok és körmeid
mélyednek szívembe - hogy így lásd
minden élet végét - míg a miénk kezdődik
akkor leszek vendég, ha megölsz reggelig.

(unalom szúperce
kegyes halál esete
irgalom az óráját
csuklómon kereste
félszavakból odaát
nem érthetsz engem
önnön valódat áldd
tudod, hogy szerelem.)

sárgyöngy

ha olyan lennék, mint egy töretlen ívelő lángcsóva az égen
talán maradhatnék ebben a formában így lebegve a mindenségben
de talán csak porból és sárból dagasztottak
hogy az esőket túlélni is képtelen módon
vergődhessek a mocsokban, hogy mélyre áshassak
a semmilyen tengerekben, gyöngyökért, mint máskor
semmilyen tényekért, vagy örömkönnyekért
vagy épp magáért az életért - hogy láttassam
hogy megváltsam - hogy megértsem
és elmondhassam.

azt mondtad

hittem hogy hiszek a hitedben
hogy előtűnsz a sarkon túl
és keringek, és fényesek a nappalok
és sötétek az éjek, de csak bennem
mert odakint minden szürke inkább
ahogy keringek - a sarkok már ismernek
és nem tűnsz fel soha egyik után sem
amint haladok, (talán előre)
úgy rajzolom le azt az idilli képet
magamban, hogy rejtőzhessek mögé
és fákat és bokrokat és meredélyeket
és szakadékokat is belefestek
ha elrontom - akkor megfogod kezem
és együtt javítjuk ki a világot
hogy a szűrőket agyamban találnám
esélytelen, mert önmagukat sem vallják
be maguknak a beteg cselédek
hisz születni sem csoda már
ha kilökődő égitestek közt
álmodom a reggelt, akkor majd napos
rendületlenségben merevedem végtelen
szárnyakká, a képzelet emberévé
a csoda fiává, hitetlen báránnyá
nyáj nélküli juhásszá - vagy tudatlan barlanglakó
leszek inkább, kék ceruzával kihúzott
fekete ecsettel biztosított jövetlen
akaratba mélyedő késekként képzelem most
karmaimat húsodban, húsunkban egy méreg
forraszt eggyé - hogy felébredjünk holnap
és csatákat nyerni indulhassunk messze
oda, hol senki aranyát elcsenve majd megfürdet
minket egy ősi erő és békés csillag-áradat
vesz körül, mint apáinkat és anyáinkat
a végtelen időben - hol lakatlan perceken
ülnek az angyalok, melyekkel benépesíteni
ezt a tengert most és mindig is csak tudatlan
félelem volt bennem és mikor megesett
az a taszító pillanat, akkor sem gondolhattam másra
csak arra, hogy egyszer újra láthatlak
először csak a mérget iszom meg,
utána képzelem majd el a halált
mint palástot, uralkodó vállán
fénytelen uszályt menyasszony háta mögött
lakó kis paradicsomi szentségtelenség a szerelem
mert ha nem színekből - hát karmokból
kellett hogy szülessen - velem és ellenem
kellett hogy létezzen - és talán ezért nem érthetem
mert benned vált valóra, benned, ki nincs velem
benned ki egyetlen és benned mert vértelen
lesz ez is, mint megannyi emlék
hogy elhihessem benned kell léteznem
de benned kell feloldódnom végtelen savakban
hogy akarhassak újra és szerethesselek
védtelen alakban - kereskedő lélek vagyok
mindent érzelmekre cserélek
azt mondtad - megvársz
így most csak örökké remélek.

kerítések mögött

lehet, hogy az inkább csak egy angyal volt
árnyéka néma vonal, arca elmosódott
bekukkantott a szobámba
ide a külvárosba, hol a betonkockákban
egerek alszanak és reggelente kirajzanak
a hangyák várában lakom tehát
sínek vezetnek minden lehetséges irányba
oda is eljutok, ahol a kerítések
csak kerítéseket kerítenek
és mélyről jövő mozdulatokkal
rajzolt a táj, hogy feledni ne lehessen
azt a reggeli dér csípte arcot
melybe beleszeretett a hold
és többé nem tűnt el soha
itt a sarkamban, mert azt hiszi
hogy majd én mutatom meg neki a napot...
hiába üvöltöm, hogy elvesztettelek.

ha

és mindenek csodájára jár most mindenek kabát nélküli
rengeteg erdejében lakó hívatlan vendégsereg
benne lakom és benned alszom el, ha szenny mocskolna
benned tisztul meg, ha önmagadban hinnél
benned valósulhatna meg
ha ismernél - ismernélek.

vihar van egy hajnali tavaszban
és keresetlen szavakban

fáradhatatlan

azt a leltárt végignézve ott azon a kiakasztott táblán
talán merengenem kellene inkább, mint gondolnom
valamire - némán. hiszen csalfa remény csak a napfény
éretlen almák gurulnak lábaim elé, itt állsz tehát
velem állsz ellen ennek a viharnak
(közben persze megfognám kezed) - hagyd hogy az legyek
mi nekem vagy te - itt egy szótlan virágszirom
ott egy elgörbült időkerék rengeti meg a földet
hogy nyomorból emeljen ki minden kincset
hogy nyomozzon is egy kicsit - fáradhatatlan lelket
adott nekem akkor egyszer valaki
most nem tudok élni benne
mert csak köréd tekeredik és felsérti nyelvem
minden szó, mi miattad ébredt fel
innen hangzatos a szónoklat
onnan talán kihátrált minden akarat
csapatosan vándorlunk így most
csapatban pusztulunk el, mint a madarak
kelepcébe csalt a véletlenszerű fuvallat
most mutatom én az utat.

hallgass

nincs most akkor itt olyan hallgatóság, ugye
aki nem kérdez csak issza, mert üres
a világom, és nem lenne kényelmes
ha visszanéznénk egy-két századot
abból, amit hazudni is könnyű lenne
de letagadni még könnyebb
és nem fájhat semmi, ha átlátszó lelkivilágunkat
magasztaljuk csak - semmiség a perc
és órákat ülni tétlenül is ugyanaz az érzés
hiába erőlködöm - most ketté szakad minden tagom
most akarom - most akarom.

válasznakse

színtelen várakozás és egy csepp élet
elmondott színekben és alaktalan formákban élek
az ad vonalat, ami kifestené a látóhatárt
az dalol csak igazul, hisz nem vártuk soha
nem tudtunk elmenni mellette sem
így vagy úgy találtunk rá csak
a fagyban feküdt, félholtra verve
angyalszárnyakkal lélegezte be a fagy
kelyheiből azt a mérget, mit kiöntöttünk
a világnak, hogy okuljon a mából
mert a förtelmes hangzavarban születtél
te is, hogy eltávolodj csak az éltetett
csak az mozdította el fejed, mi igazán
nem érintett meg senkit

ha tehát gyorsabb iramban zuhannak a kockák
és létrán ereszkedik a kedv
akkor nyomhatom meg azt a gombot
és akkor az őrület vezeti majd kezem
mert látom ott azokat a lyukas
éveket, foghíjas akaratot
és igazad van - semmit nem tehetek
de sodródni őrület csupán
nem kegy vagy sors - csak nyugtalanító
egyszerűen ennyi nem lehet az élet
nem lehet semmi sem - csak várok akkor is

mert nem irányítani akartam, csak látni
és érteni, ha már így állunk
de meglátta ő ott és amit mondott
igen. elhiszem, de nem akarom átélni
mert a tudat mindig jobban fáj,
mint a valóság.

pulzáló sártengerben vágok most rendet
mint akkor az a szent,
de ez majd bezárul, mikor átkelnék rajta.
mert ugye nincs már csoda
csakis az álmaimban élhettek.

hogy ha úgy

itt állok és várlak a hajnalban
együtt vagyunk a szavakkal és a csapokat elzártam
együtt a félelmeinkkel és véges csak a határtalan
mert a csendes végzetes semmiség most a kedvesség
és csacska szavakat mormolok markomban egy pillangó
elengedhetném

hiába

postás lélek vagyok. elviszlek most, mert üzenet vagy.
útközben elfáradhatok, akkor részeg lehetek, ha hagyod.
mielőtt lefekszünk, beszélgetnünk kell, mert fáj majd a fejem.
az ébredés legyen gyönyörű - keljünk a nappal.
a másnap is csak derékba tör, kérlek ne menj el.
én viszlek - ugye tudod - tenyeremen, vagy a zsebemben.
le kell, hogy térjünk az útról, nem hagyod, ugye?
kérlek maradj mellettem, ne ébressz gondolatokat másokban,
ne okozz bűntudatot és ne hagyj levegőt venni.
a bűzös ködfoltoktól távolíts el messze.
inkább én ülök a zsebedbe.
inkább én leszek üzenet - vigyél te.
harcolj meg velem - ahogy én harcolok veled.
nézz mélyen aztán a szemembe, kérlek légy postás.
vigyél világgá és kürtöld szét nevem.
maradj itt, maradj kérlek itt velem.
inkább ne is induljunk most el
csak szeress belém - emelj fel kérlek
mert úgy érzem most, hogy nincs is nekem
semmim és senkim nincs nekem
de talán csak lelkem - az sincs nekem
postás voltam, az ég és a tenger úttörője
senki voltam, ma ugyanúgy azzá váltam
ami miatt a holnapba löktél és továbbállsz
tovaszállsz pillanat - megszakítod azt a kört
mely mutatta az utat, postás vagy
mindig is az voltál - ne add kezed
csak csendesen érezd azt a tüzet
idebent vagyunk, magunkban cselekszünk
végezetül mondd meg kérlek
mondd meg nekem - mi a nevem?
mondd ki, hogy mi lettem
mondd ki, hogy átváltozott bennem ez a düh

látod, így laposodik el a táj és mereng a tavasz
megmerevedik hát kezem, megkövülök benned
távozom a csatornákon át, ugye szúr a nevem
ugye fájok még, ugye undorodsz már tőlem

add meg hát, add meg hát, hogy legyek
hogy ugyanaz lehessek, mint te
hogy újraszülethessek - nemtelenül s bénán
hogy együgyű legyek - szerelmes de némán.

oda

vissza vissza a csillagokba
sehova sem csak oda
semmilyen szárnyakon
csak csúszva-mászva
szerelembe zárt méhek közt
csak úgy csak oda.

elsikkasztott

értetlen álmokba vegyült tömeg
porlik talpam alatt minden öreg
fában lakó bölcsességből táplált
akaratban született és megtalált
elhitetett tanítványban kifejlett
hirtelen és gyenge kezdet.

talán az volt a jel
talán semmi nem is úgy indult
ahogy kell
talán el sem kezdődött
és nem is hitted el.

és akkor talán nincs is szó
nincs a falon óra
nincs több elsikkasztott és jóra
nem érdemes tett sem
nincs többé semmim sem.
nincs nekem.
nincs.

vagy semmi

törekvés.
töretlen ívelés.
hajthatatlan csalódás.
bizonyosság az üres lélek tisztaságában.
hit a harcban.
harc a hitben.
vagyis semmi.

adj még

csodálatos tekervényes hipnotizőr bamba nőkben
szerelmes virágcserép a fejre - nem láttalak
mikor jöttél újra hozzám a zöldellő kertekben
éreztem, hogy megsimogat a látvány, imádat
vezetett el idáig, mert vártalak, hogy szólj
nincs ugyan semmim, mivel lerajzolhatnálak
hát adj még egy percet és ne úgy hajszolj
mint évezredek kegyeltje - csak vonaglón.

meglopok minden világot

talán nincs is vége soha annak a táncnak, amiben lépünk
talán soha nem lesz egyetlen perc sem, amit élhetünk
talán soha nem lesz igaz semmi abból, amit eddig hittem
talán nem is érem meg a holnapot - végtelen hitem nélkül.

nincs itt semmi sem
nincs itt senki sem
nincs itt senki nekem
nem vagy itt te sem velem
hiába kutatlak
mindent elvesztettem.

éltet még valami nyomasztó bűntudat
éltet és eltakar, hogy újra hazudhassak
hogy élhessem ezt a semmilyen és kegyetlen évezredet
hogy virágot adhassak át, majd eltapossam
hogy mosolyt csaljak arcokra
majd gyilkossá válhassak újra
és ellopjam a titkokat
meglopjak minden világot.

megtorpan most egy átok
pillámra porszem hullik
bőröm szürke fényt érez pórusaiban
semmivé foszlik talán a kegy
és most elültetem újra a lelkemet.

szennyből ébredek majd reggel
mikor minden fehér felkel
minden kérdés megtelepszik újra
a válladról szólok majd vissza
hogy hadd lehessek múzsa
de öntelt semmiség csak a lét
öntelt kielégülés a halál
halott önteltség a tett
és őrület a szerelem.

hirtelen

göcsörtös utakon csörtetek
(álmomban meglazítottam a csavarokat)
jártam minden mélyben és magasban
jártam a végtelen mellett, de vissza kellett fordulnom
hogy még egyszer utoljára megnézzem a múltat
aztán persze befordult a világ és kibukott a szó
hogy apró sejtekben áramlik csak tovább
a szerelem és a csoda sem mindennapos
hirtelen jutott csak eszembe egy mondat
most megőrülök inkább
mert szembenézni az asztalommal
bizalmatlanságot kelt bennem
magammal szemben és a vétkes lelkemet
borítja sárba
kit érdekel.
hanyatlik már az erőm
hanyatlik minden, ami vár
hanyatlik a láng és dacolni nem mer már az érzés
minden jégveremmel - ebben élsz te is
csak hirtelen nem tudtam elmondani
hogy miért is kellett megszólítanom
miért is kellett rád csimpaszkodnom
hogy erőt adj, hogy megsegíts
hogy elhidd végre mindenem
hogy kialakuljak és én is elhiggyem
hogy úgyahogy létezem.
mert akkor ilyen a szerelem
mert kéretlen
szitaszövetű, alaptalan és őszinte.
de éget
és most elégek.
és ha elégek, nem lesz semmi sem.
szemem nem látja a világot
megszűnik hát minden.

reményeinkben fürdött

nincs is olyan messze.
nincs is olyan közel.
határtalansággal kecsegtet a reggel.
kiterjedésem városok és dombok közt
lakik valahol és nem is hiszi.
édesen álmodom a világot
hogy ne ébredjek tavaszra, csak fagyra.
közönnyel gondolom át a kérdéseimet
mielőtt elrejtem mindet egy dobozba
szekrénybe zárom
lelököm a hegyről
(gurulunk együtt)
nem félünk semmitől.
se ő se én.
mert megteremtettük már többször is az embert.
játszottunk a hóban. bámultuk a tengert.
a hullámokban haldokoltam, mikor megszülettél
és mikor meghalsz, akkor emelem fel fejem
most egy levegővel tartom magasra a kezem.
csak a mától és magunktól
akartuk újra azt a kelyhet elemelni
onnan, hol megannyi bűn készül születni
most kimúlik ezegyszer mégis a tudat
és megálmodom még egyszer álmodat
mossa kezeit most mindenki drága egyetlen
mindenki bezárva ül a réteken
hol álca csak a napfény.

reményeinkben fürdött akkor az a lény
s most hazugságainkból építi újra
(arany hajadba fonva)
minden szavunkat, ha mámor is
csak távolról figyelte
hogy megy tönkre minden ritmus
minden törekvés csak akaratlan himnusz a véghez
értetlen állsz most te is.
mi is az az isten és hol lakik, ha nincsen.

lyukakban turkálok és aranycseppeket keresek
hogy kirakjam belőlük a mosolyod
de halvány fényben látatlanban cseréltem el
a homokra az aranyat és most mosolyod
nem fakad, de kezeim közt folyik szét
minden, amit teremtettél
azzal, hogy megjelentél és nem tudlak feldolgozni
(mert nem lehet azzal élni belül, aki rád gondol)

ha lenyelsz

dermedő merengésbe zárt könnycsepp vagyok a szemedben
csatornákon sodort az ár idáig, és most napfényben zuhanok
halálomban keresem a vigaszodat
megkönnyebbülés vagyok a kérdések közt és a fájdalmas éjjeleken
feltörő öröm lehetnék, de te csak hallgatsz, ha kérdezlek
fájdalom vagyok tehát, izzadságos és sós, ha ízlelsz
válasz nélküli és zuhatag, ha lenyelsz
megismertem a vágyat, ahogy megsemmisültem benned

majdnem

csak egyszer írtam szívből, csak egyszer szerettem.
egyszer sírtam önként - majd örökre elvesztem.
most sem merek szólni, félve kaparom a falat.
minden reggel arra ébredek, hogy feladtam egy álmomat.
ma is elvesztettem egyet - felnőtt leszek, senki.
eladom a lelkem - nem marad már semmi.
lázadni szerettem volna, de nem bírtam tovább.
lehajtottam fejem és hallgattam imád.
majdnem elhittem, hogy segíthet valaki
úgy élek, hogy elhitetem mindenkivel - nem nehéz szeretni
de viszolygok magamtól - a jövőtől s a mától
ne nézz rám, eltűnök éjfélkor.