▬Z. Pál Tamás

ellenár

szívekbe szakadt szögeken lógott kedvetlen éjszakánk
hogy ezer ember lábnyomát olvastam, míg féltem
minden remegésben ugyanazokat a hullámokat
ugyanazokat a szárnyakat reméltem, hogy adj,
hogy elvegyél inkább - hogy szeress és kérdezz
vég nélkül faggass.

kedveskedő égi szerencsétlenség vagyok
hajnalban arcodról csillagot lopok

világtalan

vérvörös kutyák, vagy a mindenség
napfelkelte után - vagy csak a végtelen hitelesség
keltette vágytalan álmát
törékeny és rideg
világtalan népeknek
kik fagyban állnak térdig
gázolnak sorstalan utakon

az önmegsemmisítő akarat véredényébe
ágyazott céltalan savakban
lebomló igazságban ázó
gyertyák tüzében elbújt
hihetetlen szavak.

azon túl

bennem feszülő és bennem ragadt
vadnak tartott felforgató hamvak
elképzelések, hogy hogy is lenne szép
ha minden nap valahogy
rámszakadna végre az ég
a mindenség - a halottak táncoltak
ebben a testben

várták igazukat, ahogy én csak lestem
magam - magamagán kívül
erek országútján vártál
véremben oldódtál
hazugságnak, vagy talán álomnak hittelek
és hagytam - akartam - a zuhanó rendet
megérteni a rengetegbe veszett csendet
magamban, hogy vonzott a végzet
és minden, ami csak szürkéllő képzet

de nem hitted és nem hittem
talán akaratlan vesztem el
mindenben - most mardos az egyetlenség
és eléget belülről
egy mélymagas és nekem
szegezett kérdés tőled
létezik-e álom, az értelmen túl

őrzöm

árnyoldalakban hittem a fényt, hogy borítsa fátyol szemeim
vakon tapogatózva kutattam, reteszeken vándoroltak ujjaim
a feledésnek éltem, hát minden nyom nélkül
féltem a valót és valótlanba ágyazott a sors
hogy kutatásba feledkezzem - szótlan csendjeimben
őrzöm szemed (lényembe váj ahogy felemel)
oly kevés bennem a világ
és hogy kék-fehér virágokban törik csak meg a fény
míg bennem felszívódik minden hamis remény
s felváltja helyét a tudat
hogy vagy.

talán bűntudat

lábunk alatt
a múlt egy víztükör
rozsdás páncélban zakatol a szív
tested gyenge, tán ellökne a szél is
lelkem gyenge - nem teszek semmit...
és elfogysz kezeim közt
s nem maradsz itt nekem
anyám helyett anyám
többet senki ne legyen

tavaszban fekszem

búskomor felhők felett, a kékbe vésett sugarakon állok
tótágast a napban - lábam alatt forrón szeret az éj
talán a világ is csak egy szentély
amiben hazugsággal tömik be a lyukakat
a vágyakat és az álmokat tapossák csak maguknak
vallanak, de félig lehunyt szemmel
véres óceánban alszanak

a szavak soha meg nem nyugszanak bennem
a reményekbe veszett testemmel
el nem hitethetem, hogy léteznék örökre
hát jóéjt kívánok, hátam mögé állok
fegyvert fogok magamra
és mély vermekbe ások
el egy kincset - szemem fényét
veszítem, ha vetítem életem
magamnak, hogy tudjam
hogy értsem talán nyomban
mi is zajlik a szavakban

mi verődik falhoz - jéggel
szerénnyel, mert vérzel
ruhádon át fényem veszed
és ajkaimba harapsz - hogy lényed
tápláljam hangomat feszíted keresztre
mert hagyom hogy az légy nekem
aki csak egy percre...
de magának követel egyszer majd
válaszként kérdéseire

pedig a nappal jöttem és a tavaszban fekszem
minden kosztól ruhátlan végzetem
esdekel a percért - igaz könnycseppért
vagy talán mosolyért
táplálékba ejtett orvosságért
egyetlen gyöngyért
izzadón és vakon.

istenkarokon.
virágtalan teraszokon.
szobák sarkában térdelő bűnökön.
ülőszobrok ágyékában.
vergődő madarak szárnyában.
vágyakozó hajnalokban.
csoda-váró akaratban.
ott vagyok mindenben.
mit látok elfelejtem.
hogy magamba rejthessem.

legbelül

fájdalomban született szavakat hánytam talán ezer világba
ezer dimenziójába a létnek,
amit egyetlen lélekben egy szempárral kell hogy átéljek
hogy magamba zárva, prizmák során átszűrve
nevezhessem nevén, hogy újrahasznosított
gondolatok folyamába fúlva talán megleljem
magam, hogy ne kelljen keresni, csak vágtatni
ezeken a végtelennek hitt folyosókon
magamtól magadig, legbelül-érzelmekkel
a nyakamban a hátamon a szemeddel, ahogy szúr
és ahogy ölel a fekete eső, ami tényleg megfojt
egyszer.

színben-szív

összeragasztja ajkaimat és megőrjít, hogy vagy.
nem tudom kimondani most a neved
mert semmivé foszlanék bennedveled
szemem szíved dobbanása robbantotta színek után kutat...
(ugyanaz más)

vágyott céltalanság

mélymagas temagad mondtad mélyfekete énmagam
lelkemben minden olyan zagyva, csak csemete
a vágy, de így is megaláz,
mikor szavakra kényszerít
mert tükröt tör és válaszol
hogy te vagy, kit temagaddá tettél
hogy nekem így tetsszél - maroknyi könny
és egy csepp só légy tengerem háborgatója
talán-percek okozója, mi boldogság
mert csillagok alatt ébredő bizonyosság
talán a rag és a személyesített tárgyakba
vesző igétlen idő.

és temagad légy, hogy ne mondjam ki
hogy úgy légy szent és önzetlen csaló
ki magának csalja ki belőlem
minden vágyamat és szívemet tekerd körbe
ne kapjon levegőt - mondd örökre
és mondd, hogy fáj a jó
hogy lásd nekem is jó ha fáj
mi gyarló és mi meggyaláz
a szó vagy a tett - elodáz
minden perc.

hogy megfejts - szárnyaimba ragadok
hogy elgondolkodtass - fakó képeket faraghatok
talán érzékeny vagy görbe vének s vakok
mind idebent, de porszemek gördülnek elő
minden mosolyod nyomán belőlem
hogy géptelen és emberi lelkekbe
szülhessem meg a valóságot
mindenbe illeszthető valótlant
mi törvény helyett vágyott
céltalansággá vált bennem
veled.

rövidebben

persze, hogy most üresen tátongó szakadékok
és folyómedrek sodrásában élek egy napot
aztán kettészakadok, majd talán hanyatt vágódok
hogy megmutassam nektek, meghalni hogyan kell
szép napokba ágyazott boldog türelemmel
kéretlen seregek élén állva, harcolva magammal
a másik oldalon, beültetett dicsőséggel
egy apró szabad percben bevallva, hogy szeretet
is kell a földnek, hogy újra nőjön minden
csoda, mert talán nem is mentem oda,
hol laktál és hol ébredésed vártam
mert csak bambán álltam és fejemben
minden olyan kétség szívemben mindennel.

hinnem kell, hinnem, hogy vagy
és hinnem kell, hogy minden ugyanaz
a két oldal egymásba borulva, szentségtelen
gondolatokban sorjázva és megsemmisülve
hogy cseppet sem kimondva azokat
a szavakat - mégis ingyen adott
csókok vagy inkább csak bókok (nem emlékszünk már)

talán a düh, vagy a vakító fényben felejtett
szögesdrótba markoló akarat - ki tudja
már és ki is emlékezne már, ha minden
arcban ugyanaz a kérdés, amikor
körülnéztünk - nem volt már semmi sem.
vagy

száradó szívekben

méregtelen karmok közt ébredtem
hangokkal napon száradt szívemben
mindenben ugyanazzal az üres képpel
álmodtam újra végtelen hévvel
életem, hogy ma megálljak
hogy egy néma hangra várjak
hogy távoli hegyeket csodáljak
míg aranyba borítja a földeket a nap
én lassan teljesen elmúljak...

ifjonti vad reményeket tüntessek örökre
el ebbe a néma és meggörbült testbe
hol minden bűnből egy csepp keveredett össze
talán nem is hittem volna, hogy eljön az az este
mi a jövőmet burkolva olvaszt majd magába
mert nem is vártam többet magamtól - hiába
jött szembe minden gyarló énem
nem vettem észre különbséget mégsem
és nem tanultam semmit egyetlen múltamból
mert ugyanúgy zuhanok, ugyanúgy haldoklón
tekintek csak körbe - végtelen szavakon
mik semmit nem mondanak el,
s csak fájdalomban ébredhet fel
a szépség - de így lassan tényleg
el kell, hogy menjek - várnak messzeségek

s akármennyire is hiszem, hogy így lesz majd az élet
abból, mit össze-vissza kapartam falakról a kéket
hogy mindenki elé vessem, mégis hazudtátok
az összes boldogságomat csendben elloptátok
míg aludtam és álmodtam a véget
hogy ha felébredek ne lássak már szépet
s csúfot, csak vágyakat és álmokat, míg élek
és hogy öröknek tűnő láthatatlan kezek
érthetetlen csodák mellé odabilincseljenek...

mert üres már minden
üresek a képek
hajnalra maradnak a szavak
mert elárulták a lelket
és mezítelenre vetkőztettek
hogy darabokra hullva
réteken száradó szívekben
végleg elmerüljek.

egyetlen

nyirkos volt az éj.
álmot szórt a hóban.
talán arra ébredtem,
hogy elszakadt az a szalag.

pocsolyába zuhant agyagbábu,
ami arcot formáz - sárból
végzetet ébreszt
lélegzetet szakít ki mellkasomból
hogy elfeledjem végre
mi az, miért élni
születtem - halott vágyak

szürke köd a dombok közt
nyöszörög vadállatok mögött
elhagyatott mécsesekben
elhanyagolt veteményesben

mindenben, mit ott hagyott
az a lélek
ki én voltam egykor
mondd, hogy újra élek
mondd, hogy létezem
mondd ki és lesz nevem

egyetlenem.
hitem és magányom.
talán csak legbelül,
talán csak egyedül élem...
egyedül hiszem az egyetlenséget.

együtt mind egyedül
egyedül mind együtt
értéktelen gondolatok közt...
hallgatni és halogatni
a szemvilágot...

csak egy virágot álmodtam.
odaadtam egy idegennek.
legbelül

kihűlt szobákon át kutattalak a fetrengő tömeg
roncsok közt bújtak meg a csillagok
mint űrbe kilökött rosszkedv
vonaglott
mindenben mindennel beoltott
csökevény akarat mellé dobott
hihetetlenül magányos lélek
vagy ha nem hiszed - tégy bármit
csak ne vonszolj végig
azokon a szobákon újra
mert már láttam mindnek arcát
és közönyét a tömegnek
félholtra verve
bennem fekszenek

maradj

ha elmerülök - kérlek nézz rám még egyszer
ha elvegyülök az idő mélységében
kérlek ne várd meg a holnapot
adj levegőt - légy a lélegzetem
tarts lent - tarts magadban
hadd lássalak - ahogy vagy és létezel
őszintén, miközben ellenem vétkezel
gondolatban, talán semmit sem érzel

már mindent összekuszáltak ezek a napok
mindent, mi kitart míg meghalok
ha nevemen szólítasz, talán marad még esély
hogy újra megszólítson az éj
de minek is, ha (szerintük) nem tudok szeretni
minek is, ha félreértett álmokban
ragadt kételyre számítasz minden szavamban
minden mozdulatomban és porcikámban

csak ugyanaz a kérdés, csak ugyanaz a végzés
ellenem - halálos ítélet minden végzet
ami szavakba kódolva, szeretetbe gyúrva
megtalált itt, ezen a helyen
mikor megszólítottál...

azt mondtam, hogy legyen,
mert hiszek magamban és tudom, hogy a hegyen
amit ebből a semmiből hordtam össze
ott láttál meg, és láttad a kertemet
benne minden fát és indát
ami behálózza szívem
elfogult lényemben elrejtett lelkem.

minden szó csak elhajlott arra
és a tükröket tartotta
a szavakat kifacsarta
hogy megtanítson félni
és folyókról mesélni
és mindenben hinni
hogy őszintén éljem le az életet
hideg fejjel várjam meg, míg végzek.

minden gyommal kertemben
minden kétséggel szívemben
hogy felkészítsem magam
arra a napra, amikor megadom szavam
egy valamilyen jövőnek
amit még nem tudhatok, csak érzek.

csak látványos színek közt élek
hogy elhihessem, amit belélegzek
nem öl meg, csak megtanít szeretni
megtanít elveszni, és elmondani a szavakat
kérlek, maradj.

valami helyett

kiürült.
elidegenedett az emlék.
hiba lépett fel.
csalódtam magamban, pedig azt hittem én vagyok a legjobb.
most visszaviszem a testem a boltba.
cseredíjas.
adj kérlek újat.
adj kérlek helyet.
valaki mellett, valami helyett.
inkább csak kérlek - maradj te is rezgés - egy hullámon velem.
hazug ilyen-olyan élet.
gurulunk lefelé.
ott a víz - ott a tisztulás.
mindent megmagyaráz.
hőhullám élet-bentragadás.

add kezed

csupán egy testbe mártott lélegzet vagyok.
egy fal fekszik előttem (mögöttem angyalok).
ha elvágom fonalad - el kell hát kapnod
magzatvizes bőrömön vérző időnyomok.

add kezed, hogy sebeim hegedjenek
hagyd, hogy zuhanhassak - kívülről figyeljelek
szám sarkában mosolyban mosoly, vigasz még
várom hát, hogy lássalak, higgyem, hogy igaz lét
mit mutatsz - mikor szavaiddal észrevétlen lelkünkben kutatsz

senkiben

mindentől hidegen.
olvadni képtelen - értetlen elem
életemben hordom végzetem
testembe kódolva megannyi
veszélytelennek tűnő képzetem
azokról a tűhegynyi fájdalmakról
amelyek majd egy pillanat alatt megölnek...

egyszer eljönnek hát értem
névtelen seregek - hogy könyörögjek nekik
és újra elhitessem sorsommal:
ez a láng is csak jégbe mart
nem égethetett senkit...

senkiben sem létezett.

üres

szédülő és réveteg tekintetbe mártott szeretet
az érzés és mélyre ható szemeidet képzelem el
mint soha el nem fogyó érzetet a képzet
mellékösvényén közlekedő végzetet

de hibásaknak érzem most ezeket a halvány képeket
mert mézbe forgatott kősziklák közt hempergek
és kérdezett bizonytalanságok közt ébredek
maradj te is velem beteg, hogy felejthesselek

hogy benned felejtsem műtétek után azt a lelki heget
amibe mindent begyömöszölhetek - önző és balga lelket
adott anyám, mikor megszült, hogy vak legyek
semmi és senki, kerengő és céltalan véglet.

látod már, soraim üresen kullognak egymás után
hirtelen véget vetni ennek butaság lenne talán
de hallgatni és növeszteni új szárnyakat késő már
víztiszta képeket festeni - halott vigasz...
ezért hallgatok hát, néma szavakban gyászollak...

nem sok

érintetlen ecseteket mártok forró viaszba
rajzollak, míg belekezdesz egy látható ritmusba
szíved dobbanásával, mellkasod hullámzásával
kelsz életre - hív egy orkán lélegzete

apró pont vagy most.
talán távolodsz... talán elindultál felém...

(mert könnyedén varázsol ki megszólít egy árnyat)

hitemhez

mélyen üszkös föld alatt
gyengéden megerőszakoltalak
némán nyögtek helyetted a szavak
ketté tört minden szív-alak

hogy gyarló álmom kivetítve
a magánytól cseppfolyós földre
készül minden lélek
dacára végtelen télnek

mi közöttünk már örök határ
csodálatos - semmi sem fáj
üvegpáncél testrészekben
létezik még ereimben

hazugság, hogy szerethetek
és megérthetek minden szentet
hazugság, hogy elhihetem
minden testem kell majd nekem

arany-balzsamok

két név, egy csoda - vigyél oda
kérlek légy ma vízcsepp
egyetlen remegő fűszál
szememben - hogy én is várjak
úgy, hogy szakasztott mása lehessek
minden fának és levélnek
úttalan ösvényeken hömpölygő időnek.

szavakba gyűrlek, bedobozollak
és melléd fekszem, gyanútlan
értelmetlen hálózatába a zajnak
és világnak, összefonódó ágaknak
óvó ernyője alatt várlak
vágyaimat féken tartva álmodlak
újra, hogy reggelre kimúlva
mint egy állat, kaparhassam a falat

beléd üvölthessem kételyeimet
minden ringó gyümölcsnek
nevén nevezhesselek - újra
felvághassam azokat az ereket,
amelyek táplálják e földet
hogy kiszárítva mocsarat és tengert
gyöngyökre és pengékre leljek
arcodat higgyem árulkodó jelnek

volt idő, hogy nem rettegtem
a választ semmiben nem kerestem
magam éltem magamban, árnyak nélkül
vétlen képeként arany-balzsamoknak
melyekkel most emlékedet
és arcéledet őrzöm legbelül csendben
haragban a mával és a tegnappal
egy kiszáradt fával gerincemben
hogy kinccsé váljon újra minden.

válaszolok

vöröslőn izzó szavakon táncoló
rabul ejtő mámorban vonagló
gyökértelen lélek rezzenésében
tükröződő, rajtad megtört fényben
vezeklő kérdéseket tettem fel a sorsnak.

csak hallgatott.
most nekem kell megadnom a válaszokat.
akarlak - féltelek - pedig még meg sem álmodtalak...

mondd ki a neved

...és számtalan öszvér világban létezem.
(jégbe zárt sóhaj vagyok meztelen testeden)
hidegen köszönt a reggel, széttárom két kezem
és vallom, hogy vártalak - hogy tudtam az utat
szívedig áztam ereszek alatt, és húztam
minden igáját, sivár világnak, vékonyka imának
álltam ellent, mert soha senki nem akart
úgy, mint te hajítasz most végtelenbe,
hogy szakadjon dimenzióira szerelmem
mint kiterjedés, idő és forró mély verem.

talán elmondhatnád nekik, hogy ugyanúgy nem lelem
meg benned sem magam, ha nem hiszek a tengerben
megvetett ágyunkon zajló semmilyen vitában,
mert ha nem hoznak semmit a hajnali árnyak,
magukban utaznak vakká lett vágányokon a vágyak.

talán ébredés, talán csak álom
romok közt lakó kósza lélek - mámoron
lépkedő remények, irigyen mardosó éjnek
dalában hittél, míg azt hazudtam félek.

nevedet lapokra írom
merre jársz odaragasztom, hogy ne feledd
hogy azt súgtad - így hívnak.

lankadó

zöld a világ és én kék vagyok benne,
fekete palástom alatt lüktet
ezerarcú hazug szívem rendre
dicséri a napot, mi teremtette
mivégre létre hasztalan szeretetre
érzelmek kémiájának szülötteit becsmérelve
hogy becsapja a sorsot, önmagát és ablakot
nyisson fösvény szellemekre
támadjon egy percig - lankadó figyelemre.

keresztútnál leszegett

hihetetlen szélcsend süvített
végig a morajló tengeren.
megdermedt egy bosszús hullám,
melyben újraálmodta magát a lelkem.
tükrös szoba volt a lét bennem,
szemlélve magamat - aludtam el
a bőrünket összeolvasztó napfényben.

szilánkjaira hullott egy szív-alak,
elvesztette hát fattyú gyermekét a nap,
hogy komoran derengő éj köszöntsön ránk,
levethessük megszürkült ruhánk,
akaszthassuk idő fogasára - némán,
s elmerengjünk ketten, kétkedőn egy bárkán

-

ringatózva higgyük ugyanazt egyszerre,
mindketten érkezve ugyanazon helyre,
keresztúthoz, mélyre szegett fejjel,
várakozni, míg egy új test meglel.

-

bűnbe esni vágyom, nem elég egy vétek,
kísértsenek hát a kérdezett miértek,
hogy szárnyak nélkül vakon, de mégis repülhessek
minden kísértésed áldozata legyek.

emelkedjek szótlan felhők közt a napig
legyek újra vérző, verő szív egy percig.