▬Z. Pál Tamás

Vakon állok

Mindannyian bennem.
Nézz csak a szemembe, nézz kedvesen
vonaglok, míg szeretsz
örömmámor repeszt
vakká, vonatok alatt
fetrengek
nézd csak a testem
ahogy feslett lelkem szemedben kerestem
rózsát lopott vérem
foltot hagy az éden
kapuján a nevem.

Nem kerestem benned
hazug isteneket
nem véstem fel neved
arcodra fagytam csak
nevetésemben ott laktak
mind, kik éjjel vártak.

Lett egy hát az isten
lett elveszett és értetlen
míg mártírrá lett szellem
vágyakozott mindenre
mi nem maradt meg bennem.

Így hazudtuk végig
sötét évezredet
hogy itt álljak vakon
és benned elvesszek.

Így

mert tudnod kell
így állunk mi is
ahogy nézel - csak nézlek némán
ahogy fogod kezem,
hát ugyanúgy kapaszkodom én is beléd
ott dobban a kőben
ott ég minden vasban
és cseppenként
színezi át
a felhők mögött
minden kusza bolygó nevét
az igazság
hogy egyszer

madarakkal hált egy álmunk
messze röpítették
látod most itt állunk
egyszer sem feledlek
ölelni míg élek.

csendes ítélet

így vagy majd úgy
vesztem el kártyán
mindenem veled szemben
általad és érted

hogy értsd
majd kéken játszó
átlátszó hegyek
derekára ülök

hogy messzelátó
testbe fektetett hitet
hajítok félre
ezerarcú ihletet

hogy marad csak szín
és végzet
csendes ítélet
legyen a tett

nyitott ajtókon

Hiszékeny fonákján a világnak
tébláboltam vakon egy imának
próbáltam hinni, hát
vastag hamu borítja most
mindenfelé a mezőt.

Bokáig süllyedek ebbe az ingoványba
itt. Kincset vadászva
válaszra várva
valamiféle kétségben
és fényes sötétségben.

Gyöngyöt hozott lentről
morajlón áradó
szertelen hangzavar
lábaim elé terítve
aranylón tükröz
egy arcot az avar.

Nem emlékszem a zuhanásra
kettő lépésre állok még
de nincs újabb hártya
mi rejtene, míg rám szakad az ég.
Meztelenre vedlett
feslett lelkemet
áldozom vakon.
Nem fáraszt a szó
és bár fájhat így dalom
mégis tudom, hogy jó.

Borongón ébresztett
ténybe zárt hazugság
hogy fessem le még egyszer
az elillant csodát.
Vágytam álmot
bűntelen kalodát
hazudtam múltat
és igaznak hitt szobák
kulcsával matattam
nyitott ajtókon
hagyott véletlen szótagokon.

tenyerekben tükrök

nézem az eget
úszó rettenetbe temetkezünk
egymás mellett keressük
majd a hajnalt

várom a végét
minden ilyennek, mint tudvalevő
a végzetes kényszeredett
virágok ölén
ázó felszínbe marta a neveket

ahogy elfeledtem
magam, hogy bezárták a poklot
nincs helyem ott sem
hát testet lopok
ezekhez az érzésekhez
nézd - hazug mind.

gyönge karokkal csapkodom
a búzatáblák mélyére gázolok
hogy térdemet simogatja
halott kezek tenyerébe
rejtett tükrök fénye.

ezer év

csupasz testbe mártott lélegzet után kapkodón
valahogy majd hervadón (öntöző kezek közt)
haldoklón a fényben, míg száradó képzelet
lehet majd az az egyetlenegy
min sebet ejt a hajnal
mikor álmodni készül mindent elnyelő vigasszal
a tavasz, ahogy áthajlik egy nyárba
ebbe a végtelen táncba
feledkezett minden
míg figyeltem, hogy meghal ezer isten
és elveszti formáját a kép
semmi sem született
(ezer éve ég)

alvadó energia

pátosz-selejt
érzelem-görgeteg
(belül üres)
akkor forgószél leszek.
most néma hegyek
rabja legyek
míg lelkemből végtelen tűvel
alvadt vérben matatva
új életet szűrnek-
szívnek magukba
nincstelen kezek.

egyetlen ív

hallottam üres szavakat balról és lázadást éreztem jobbomon.
perzselte a nap a hátamat, míg sétáltam körféle alakban
ahogy a gondolataim vertek tábort bennem
úgy volt akkor is csak, hogy igazságot akartam
de ti csak vakon bólogattatok
nem láttátok már a méla tömeg által kitakart napot
hát mögétek álltam, hogy perzseljen vakká
engem is a fény, és legyek csak ábránd
(néma lény)
s lettem mégis szavak örvénye
fájdalomcséplő gőzben fürdő eredője
mindennek, mit elfelejtettetek
feküdjetek mellém, fogjátok meg kezem
érdes tenyerembe rejtem az igazságot
dörzsölöm a lámpákat
(mélység fenekére vágyom)
lesüllyedni az iszapba, hogy csak a gondolataim maradjanak
meg nekem és ne kelljen így hiába vétkeznem
ezekkel a mihaszna tettekkel
amiket akárki akárhol bárhogyan felejt el
csak az állatok kaptak így most szívet
egyetlen ívet rejt a levegő
a nap is csak délibábokat sző
a mesében maradt fogoly
az idő kérdéseket legyőző
ugyancsak mihaszna múlásában
fakadó kút lett a kérdés
(inni bármiből lehet)
de átfolyó és megkapó érzet kellett
a kék égnek zöld gyep.
nekem az egyetlen egy.
nekik vérző szív repesett
egy örömtáncba fagyott képzet-menetet.

napon

fenenagy veszedelem veretlen testeken
hogy úgyahogy megfeneklett érzetek
végzetem kérdezett lényekben
vérzett egy csók szivárvány réteken
ajkaimról illatot rabolt tavasz
minden fájdalma hogy esőbe burkolt
egyetlen éjszaka és nem leltem magam
benned alhattam hát örök álmot
mint magzat nyugalmával várlak
akaratos csemete sovány miértjeink
halovány részeink összegabalyodnak a napon.

nem tudtok hinni

(akkor amikor megszülettetek
nem féltétek a végtelent
így öregen elképzelni lehetetlen talán a mindent
a világ karcolt és képzelt sebeibe vesztetek
s hogy elhiggyétek hát hinni kezdtetek
valamiben mert megnyugtat hogy nem üres
a végtelen

szánalmasak vagytok
és ugyanannyira egyedül mint én
de nem tudtok hinni a szabadságban
mert féltek, hogy beleőrülnétek
hát gázoljatok rajtam át
érzem talpaitok áttetsző nyomát)

nélküled

Fehér lepedőbe csavartátok a jövőmet
tűzbe hányt csontok aláznak porrá engem is
hogy szórjon szét a szélben
megannyi irányba
az égtájak kísértenek, hogy a falakra nézzek
le ne vegyem szemem a holnapról
míg félek
hogy egyedül élni nem hagy semmi kétség
egy árny, mi belém költözött.

Így adod örökül lelked
benne gyenge magadat
kívántam talán holnapodat
de fájdalmat okozok csak
mert arra születtem
hogy hagyjam meghalni, mi szép
és elkenni arcomon az örökség könnycseppjét
mit nem féltem kisírni
de remegő kézzel maradok senki.

Néztem arcod, míg markoltam ujjaid
és elmormoltam egy rettegő mondatot
talán verset írt a hajnal
amikor elaludt egy láng
kihunyt a nappal
hogy ugyanazt a csodát vegye el
önkéntelen szavakkal
mi engem szült egykoron
világ fájdalmával.

Belezuhant valahogy lelkembe
lelked
s most nem tudom hogy elbújjak-e
vagy csak magamban nevezzek
meg minden szépséget
mit lerajzolni félek
és sárral tapasztom hát be
a végtelen temérdek
ismeretlen szót fest elém
nélküled.

két vércsepp csak

kérkedő vétek a lét
kiürült s oktalan rét
virágokat vesztett
letaposott gaz csak
hagyd élni a vágtázó szelet
majd a kikelet rajtunk nevet
s nem hoz egyebet
az igazságnál (miért is)
mondd, mit vártál öröklét helyett?
hát eltemetni jöttél
hazug perceket
orron törölni repedt tükröket
kényszeríteni majdnem-lelkeket
hogy valljanak színt - ha lehet
még egy esély - rabló tánc
mit járok neked - ne félj
nem te vagy az, akiben
elfogytak a szavak
én némulok
miközben zihálva vártalak
s megdobáltam ablakodat
s faladra vérrel írtam fel
semmitmondó nevem
hogy sohase felejts el
így legyél velem, hogy
most nem vagy itt, de a gondolat
szélsebesen szobád ablakában
terem - hát engedd be
kérlek, engedd be lelkem
a hírhozó leszek
(persze néma hírek hozója)
de majd mégis üvöltök
s nem mérem kilóra
az érzést - hát pazarlok
hogy rettenjen meg minden
zsarnok, ki kufárként
becsmérli s árunak tekinti
a lelket-szívet hanyatt
dőlök veled
ezen a gazos réten
igazi szerelem születhet
reggelre.

***

de csend van már
s delelőn a nap
kihunyni képtelen
zajos akarat
ölel magához
vérvörös pirkadat
hajszollak bokrok közt
hogy az ágakra ragaszd
illatod, s ha mások
erre jönnek mégis
hát tudják csak
és kotródjanak
mert tiéd vagyok
érzem az utolsó csepp vérig
bár birtokolni iszonyodsz
nem is vagyok tulajdon
hisz vér vagyok csak s hús
de áldozni akarom
magam egy hajnalon
s legyen lelkem, mit kiontasz
hogy forraszd eggyé szívünk
egymásban nem keresünk vigaszt
így végzetes egyek leszünk.

piros nóta

táncolni a napon
pörögni gazdagon
megrakott tálak
körül hogy szíved s karod
együtt örül
így mutatsz be a jövődnek
hogy tegnapodban felejtenek

nem is hagynak
némán nézni
nincs kedvük már végigmérni
testileg a hovatartást
és a mindenütt csak
összehányást hogy hagyjanak
hát magunkra
pörögni a halott napra

elsírni csak minden álmunk
megszakadhat hát a hátunk
a végtelennek hitt súlyokban
alattunk kutyákat tart egy asztal
felettünk az ég vigasztal
minden lelkünk kell majd nekik
nem is hiszik el hogy élünk

dalold hát a piros nótát
hogy remegjen meg a világ
s ölelj egyszer de az legyen
a mindenki szerint látott végtelen
hisz nem kell most ennél kevesebb
csak az esőben kegyesebb
a csók ennél a sivatagnál

ha nem értesz majd akkor is megtalál
a sorok közé rejtett lényeg
hogy valahogy értem én is igen...

Hűtlen

minden fia sántán
biceg az istennek
mert vakon szeretett
egy szentet
mégis hűtlen ölelt.

átlátszó

persze hogy ígértünk felhőket
s belőle villámok tüzét is
elveszteni az eredendő félelmet
erdeink mélyére remegve bújni

farkas-vérben fürdetett a holnap
vermek kilátástalanságába temetett
hogy belehalni az egyetlenségbe
talán keveseknek adatott meg

kérkedőn szemlélődni a magasból csak
némán hogy mutasd magad újra nekem
bénán szeretlek görcsbe rándult
testek vonalán indul el szívem

ragadozó karok öleléséből szakadt
gyermekségem naiv szüleményei
e sorok és kiszabadulhatna most már
minden démon hogy szavaimba halok

rettegve várj míg jelzem hogy leomlott
minden és a lélekvesztők ingoványában
térdig járok minden párhuzamos imában
mi életet ont hogy titkok titka maradj

vizenyős felhők inkább és zuhanó plafonok
a gyűlölet szublimál kékeszöld maradok
mert minden átformál mi hozzám ér
vak vagyok ha nem látom

(mi tegnap is itt volt és örökkön bennem él
ugatja csak a fényt és megrogyott habok
küszködésében létezik a tenger
holnap végre átlátszóvá válhatok)

vágtat

csendbe törve keresztre húzva
valahogy leszokott rólam a fájó jelen
hogy maradék érzésekből szerkesszem újra testem
de ébredező végzetekben a semmit kerestem
megszólítottál, hát a csend remegett belé
végtelenné vált, útban a mindenség felé
felszállt párában és ködszitáló vágyakban
valamilyennek megismert gömbölyű világban
alkotott mérnöki tervvé vált a sors
hozott valamit, de inkább csak elrabolt

persze

(ördöge az ördögnek sem lehet mindenáron)
kétségbeesetten kalapál szíved
minden emléked a kukából
minden szíved egy nyárból
néz vissza, hogy látszol
te is minden képen
hanyatt hajítva - szerencsétlenségben
megfejthetetlenségben
összekuszált végzet-képben

ugyanúgy vagy mint voltál
hogy semminek nem hittél
falakhoz lapultál
mert árny csak a kegy
és vágy csak a hegy
mit megmászni nem, de kerülni soha.

sziklaromantika

kékeszöld álmokat akartunk magunkra vetni
ruházatunkban viseltük tovább az emlékezés
csodatechnikáját, ahogy abban a poros faluban
valahol - mindig leeső láncoktól olajos kézzel
nyúltunk szemünkbe, hogy kenjük el a keresztútnál
valahogy a szennyet és izzadtunk is talán gyerekek örökre

vagy kérdések egy verembe vetve, hogy tévelygés csak
hát szomjas kutyák könnycseppében az enyém
amikor sírtam, hogy sirassalak, mikor
még nem is ismertelek meg hiszen árny voltál
árnyékomban laktál mostanáig és én is kiléptem hát
a te árnyaid közül - de fénybe kell hogy dugjuk kezünk
hogy perzseljen ismeretlen nap vakító aranyfénye

kaloda-vágyak közt születtünk, etted a tufit
én talán ropit rágtam, hogy kólaízű építkezéseken
vagy sörszagú pincehideg reményekben
vártam és tudtam, hogy egyszer majd az a nyár jön el
amiben valahogy benne leszel, mert magadban hoztál ide
ebbe a bűnös városba engem, az emlékeimet
hogy voltam egyszer gyermek
valaki, bár nem az egyetlen, de szerettek

és most valahogy kimondalak, valahogy elnevezlek
pedig legszívesebben nem adnék szavakat a szemednek
mert fölösleges erőlködés csak és eszembe jut
ahogy raktam egymás mellé az ezer meg ezer sebet
és a téglákat igazgattam, vagy maltert kevertem
és építettem a végtelen magasba ezt a céltalan életet

és te csak etted a tufit és én csak rágtam kólához a ropit
akkor ünnep volt bizonyára, és abban a sörszagú pincében
inkább csak a fájdalomra leltem mindenütt
ahogy szembeszálltam a valósággal és a holnappal
pedig akartam - és így menekültem örökre messze
mert csak a messzeség volt örök, de most felváltotta ezt
valami vérmesebb és költőibb jelen, amiből
ugyanúgy szabadulnék, de most rablóként vágyom
tested, mert abba zártál mindent, ami kedves

zümmögő bogarak, talán legyek ezredét figyeltem
ahogy feküdtem azon a padláson, és nyeltem a port
ami betapasztotta szemeimet, könnyeimmel elegyedett
vágytalan teraszokon - énekeltük már ezt.

és ahogy elindultam azokon a földesutakon
hogy célok voltak-e?
nem hinném. kihajított virágos dombok közt
szétdobált - sziklaromantikát kerestem,
vagy inkább csak mindent látni volt kedvem
utakat kerestem - mégis elvesztem.

mindenség-senkiség

igaznak hatott hatástalan térérzék
munka az élet, rekeszizom-vérmérsék
nyomás aludj hatástalanítsd magad
utolsó pillanat után állsz
használd ködziháló agyad
emeld fel a kezed
mutass a szemben ülő házra
ott lakik a vágy
idebent sötét falakban
tudtál egy ajtót
(rejtező vénigazban)

mozgósítsd hát fáradozásod
fonnyadt gyümölcseit
rohaszd napon értéktelen kincseid
hogy érdektelen küklopsz homlokodba
mártom most én az ujjam
egyetlen hatalomban testesül
minden fának kérgestül
kellesz te is, hántolnak lélekig
vakon hogy némulj állj csak esőben

te istentelen senki ő sem akar hát
ugyanúgy járni járatlanságodban
veszni hagyni üveges tekintetedre
csapódott vakond-bölcsesség szagot.

anya

hogyha készenlétben áll minden szellő
sarkon talál
egy apró kavics bennem megáll
mint az erek partján
pihenő vándormadár
vagy csalfa reményt tápláló
délibáb-fabatkát sem érő semmilyen vágy

az életbe rejtett titkos kapu
miben álldogálok
és várok valami szóra
valami neszre, hogy magához ragad majd

és értelmet nyer minden
mi eddig zavart - a fájdalom, mi kín
és mindig kitart, hisz nem
féltem a harcot
nem vágytam csak arcot magamnak
hogy lerántsam a leplet
minden lelkemről
mi meglett, mindig hogy elvesztettem
értéktelen testet varázsolt egy isten

anyának téged adott
egyetlennek és a merszet
hogy elszavaljam e végtelen verset
egy szobában ülve - zárt zsaluk mögött
résnyire nyílt ajtók
és üvegfalak között
hol nem hallgatott senki
csak te voltál ott
míg megszültél hogy legyek legyőzött
soha nem győző vágyakozó
kutya-lelkű istenfajzat
hogy ne féljem a parázsló igazat

de nem vetted el kedvem
tudd meg, hogy szeretek élni
és szeretlek látni, mint mindenben
támasz és példaképpé lett
az egyetlen vigasz
hogy betegen félni nem szabad soha
hisz nem ér el semmi
és nem marad csoda - csak egy van talán
és azt nekem adtad
mikor nem neveltél
mikor magadat sirattad
én akkor láttam már
akkor tudtam, hogy mi is az
a végtelen, mit adtál
az egyetlen panasz talán csak az volt
hogy úgy tettél, mintha nem szeretnélek
igazán - pedig mindenben ott vagy

olyan valaki és olyan színű kétely
mi semmit nem borít és dönt fel
hisz némán tűri végzetét sorsának
mit nem kértél de mégis megadta magát
tested, hogy angyal légy
létedben mindenütt
csillag és porból kincs.
szememre örök és mélységes álmot hints.

csak így

add, mert jó (ölj - feszíts keresztedre)
döfd belém minden fájdalmad
oltsd belém, hogy megragadd
lelkem add nekem vissza
nem a hitem kell, aranyam egyetlen nyitja
szavadban rejlő mosoly
hogy szünet legyek a létben
véletlen és tétova cél
a tiéd, hogy közben semmibe vettél
a tiéd, hogy mindeközben elveszíts
és megtalálj minden mögött hagyott
utak porában bandukoló
kétségben - így leszek szívedé

egyenesen

most egy öv a világ, felcsatolom derekamra
járom vele utam - homályos holnapokba
utazok szavaim hátán, kolonc leszek
minden gondolata vállán emberiségnek
vagy csak egyetlen kérdésnek
hogy vérző szívvel üljek
itatós papírokon átpréselt szemekkel
a jövendő lélegzet vagy inkább csak végzet

hisz minden út vagy minden fekete korong
csak dalolja a vágyat de én elmondom
hogy nem kell tovább várjak
hisz hazugon és vakon szültem virágot
s most e kis zugot belakom
hogy kibélelem gallyakkal és levelekkel
zokogok a szirmokon

rokkant csekélység csak érzet
nincs nekem olyanom mert élek
éreztem bele mindenbe mindent hogy behunyjam hát
szemeim vagy letakarjam a kalitkát
aludni kéne már aludni végekig
álmodni egy tervet
soha el nem érni semmit
hisz soha el nem érhet senki
soha nem fizethetek
soha nem is fogadhatom el a szót
olyantól ki semmilyen
hullámokat ver csak a sziklákra
árnyékot a réteken
vagy tüskékbe vércseppet

szuronyok hegyéről kúszó indákon
vagy talán rettegő és párhuzamosságba
menekülő imákon
élek kenyéren és vízen
hogy kincsekbe vesszen
minden félelmem egy áradatban találjon
magára az egyetlen ruhára
egyetlen szobájára e végtelen menetnek
hol kitalálhatatlan labirintusokba születnek
a szavak - mert egymás kezét fogni
szinte nem is lehet
hisz közénk akar állni
ezer lakatlan sziget

de ne csüggedj - tudom az utat
ne féld a holnapot
nem félek mert igaz szavakba bújok
már nem keresem a válaszokat

érzés-halmaz
közös-nevezőkkel
vöröslő-hajnalokon
tükröket-tarkító
vágy-oszlopok
talán-ébredő
világtalan-égmező
elrejtett-tudatlan
csoda-hit

megint csak

hogy is lehetne, hogy lélegzetvisszafojtva sétarepülésbe kezdek
hogyan is kellene viselkednem ebben a sárlavinában (ellenem)
talán nincsenek helyükön a kérdések sem időben, sem egyébként
talán vágtató végzetek (vágtató képzetek) mezején
lélegeznék (visszatartom tehát)

képek fogytán, sivatagi oázisra várva talán
unalmasnak ítélt színtelen önmagamra
zárok minden ajtót
s bilincset karomra.
hát némulok inkább a vörösig.

igazán

szennyes csókjaival ölelt a föld
ahogy átzuhantam meggyilkolt világokon
hajóm életek sodrában vesztegelt
állt míg lelkem végzeteiben fagyott föld
vette körül virágok kelyheiben
ázott zöldellő percre
magányom vigyázott
hogy adjak egyet és vakot
tapintsak tarkómon, míg
neked adom azt a szót
hogy haladás-e vagy csak lépegető rémek
kellettek nekem - talán kérdés a végzet
vagy csak felejtésben hagyott
megfejthetetlen képlet

halomra vágott halmazállapotokban
ébredő feneketlen tavakban
a halakkal ázó önmagamban
ahol szemek vigyázó
csatasorban állnak
talán egy pillanatra
várnak mind hogy halott
legyen minden növendék
rettegés a sorstól
csak fénytörés lehetett bárgyú
míg elképzelt egy lécben
padlásodról tetőd rejtekében

hívatlan vendégek hivatott szónokok
sokat mondó némaság
adj most abrakot
lelkemnek kenyeret
testemnek gyötrelmet
hinni soha késő
mert igazság el nem jöhet
fájdalom nélkül
gyilkolták az egek

anyámat az egyetlent
apát mocskos szentet
hitetlent és bénát
vakot és a gyávát
egy helyre hordott
impotens virágát
emberi sorsoknak
kellett veszendőbe sejleni
hogy ne kelljen már félni
(vagy csak rettegni)

már nem emlékszem mi volt jobb
előtte meghalni
vagy utána születni
hogy kimondtam alanyokat
s tárgyakra húztam
a gondolatokat
azokról a veszteglő zátonylakókról
akik idebent bökik ki
mindent elfelejtő
varázsigetáncukat
léhán néha lejtő
koboldoknak

mondtad egyszer "hogy velemed a veled "
s nem tudtuk hogy egyszer eljöhet
és nem is vesszük észre majd soha
hogy mikor kopog ide
az egyetlen csoda
mert nem nyithatjuk szemünk
öngyilokba bújtunk
vétlen lett a testünk
egymástól és egymásért
elestünk mindentől
hogy egy helyre fekhessünk

és tudom már hogy kevés
minden ábra gyengéd
de inkább színtelen
mert csak néha felejtem
színét bánatomnak
egyébként a lombnak
tetejére vágyom
onnan szemlélem majd
végzetes világom
és végtelen világod
egy helyen ér össze
ott vihar van
zápor örökre
gyöngyöző harmat csak
minden szó mit hagyhat
bennem a te és benned az én

mert érintésnek
feledett rejtekén
titkokat húz
északi féltekén
a fagy - elbújok arcod mögé

csak belülről láthatlak.
igazán.