▬Z. Pál Tamás

Végtelen köldökzsinóron túl
az álmodba burkoltad
titkoddá vált jövőd, ahogy testedben loptad
tegnapból holnapba hasztalan tekintett
rád hitetlen szerzet.

Mert erősebb voltál
mindennél míg vágytad
azt az egyetlen őszinte ágyat
ölelő párnákat, selymes álmot legyintesz
hinni akaró szemeim előtt világunkra
most vesztem el - míg itt állsz
ahogy idebújsz - nem érlek el.

te is

majd valami nagynagy alanyi
ragozással készült apróság
veszi át a díjat s majd valami
talpatlan pohárból iszol
koccintásba keveredsz magaddal
együtt fulladsz isteneddel
mosolyodba, vak vagy te is.

tudom

Majd akkor leszünk készen
mikor eljön valami félszeg
szerelmes felhő
hogy bevonja éden kerítését
újfent valami mázzal
sovány vigasszal
édes panasszal
izgató vajakkal
míg száraz felületbe fúródó kérdést
formál ajkam
addig súgd meg - nem kell mégsem
tudom, hogy értelmetlen.

senkinek hírével

Nem hitted volna, marasztalt a csend
hazudni kellett, hogy fennálljon a rend
mert meg akartunk őrülni
valahogy bemesélni a tüzet
de kapartad a falat - akartad hogy sarat
kavarjak össze valami fűszerrel
de nem történt meg az, hogy nem engedett el
hát mentünk száz felé
senkinek hírével, hitetlenül veszni el.

Nem kellett magyarázni
nem kellett rajzolni sem, hogy értsék
a percek alatt rejtőző lényeget
azok a receptorok feledték el
csak az életet.

De nézd, nem vagy szomorú
érzed, hogy elveszett, de nem látsz semmit
idelent
mélyeinket hiába kémleled.

pihentetem lelkem

Míg forgatod azt fejedben:
én a másodikat iszom.
Bár nem ülsz szemben - mégis
forgatnivaló elmélet a látvány
míg tótágast állt egy lány
a mezőn (hol tehát parasztok)
sztereotíp fajanszok katalógusát
lapozom - hogy akkor azokat
majd szép sorban telehányom.

***

Mert mind csak új sor
szűk vetéssel
lába közt valami késsel
kérleli a napot - adjon igazat
mert akkor majd vakot játszik ő is
és nem fáj ha jó - így állhatatlan
vadonban tapogatom
a rézből való nyomokat a falakon
kilincsek helyett illatfoszlányok
a nyarakon át nézelődő
vágyakkal teli hímzés fordított mintát
hagyom szabadon egybefüggő hajadon
pihentetem lelkem.

***

Mert mindez éretlen
de ez csak a legkisebb baja
továbbá-véletlen és javíthatatlan
ahogy írtam, úgy hagylak
magadban.

fura háromszögek

Jobbra dőlő érvek tengerében nézlek
ahogy derekad veszem, álmomban elemeztem
értelmetlen e kapocs
közötted, a világ közt és köztem.

Fura háromszögek
tehát érdektelen penész-képződmények
a szavak miket mondasz
vagy nekem valaha mondtak.

Így akkor beleette
magát a levegőbe köztünk
minden spóra-járta hang.

nem öregszünk

Latolgatott hibák tömkelegében
írott szabálytalanságok
kivétel-erdejében a gyorsan
kaparó apró csendéletben
ahol az almába csak
hernyó való - az élet sehová sem
így világít valami gyertya
ami vigasztalásképp az időt
nem mutatja...

vagy-e az énem?

Zsebre vágott árnyék a napom - míg igazadat
várom, fáradok a lápon merülni vágyom átkeltemben.

Itt rezegnek - nézd - ütik egymás könnyeit
bizony így van, ők is sírnak, ha engedik
valótlan percegés, homályossá vált már
így hunyom le szemem, a vakság oktalan tán.

Persze hiába figyelsz, semmi sem lesz belőlem
ahogy növök, csak kérdezem, vagy-e az énem?
mibe marsz most épp, mert én azt kérem.

Semmit sem

Az tér vissza bizton
az a vércse lelkű veréb
girhes irdatlan perc
vagy csak egy edény
amibe hamvak helyett
szirmot szült valami
asszony - ne mondd hogy
nem halni jöttél - ezer felé!

***

Tehát időtlen karok
kulcsolnak levegőtlen szorításig valahogy
hatványozott érzést
kellett hogy rám hagyjon jöttöd-mented
háromszöge - mert volt hogy ültél is.

**

Ugyanabba tölthetem?
Nem! Cserélj, mosd el, majd feledd - mindenestül
barátot csalj vakon
hiába néznek - úgysem hagyom.

Látod, lángolnak a sorok
ahogy így ülsz értelmetlen
mormolok - ne hidd el.
Semmit sem mondok.

mezőre

Bíbor kétely szögletes szellőzőkbe
vesztett ügyeket kereste tegnap
a helyeket ahol kimondhatja
majd azokat az üres neveket
amelyek követhettek volna
de hát tegnap elvesztek.

Végletek nélkül keringtek
mint bolygók a nyugodt egekben
szakadékkal nézték össze a magast
hát leszédültek
mezőre - paraszt.

Így akkor eltűnök

Zaklatott pirosba bújt megint lelked
hogy veszítsed magadba mindenem
míg figyelsz (megfigyelsz)
törpe illatok felhőibe
valamelyest vágyódom megint
de még haladéktalan legyint.

Valami lényekkel társalogsz
szatelit vágyakkal dacolsz
hogy vedd magad alá
világom távjait
méricskéled vakon
mondd mi bánt - nézd hogy hagyom.

Mármint-apróságok féktelen hévvel lát
legitt nincs már egy barát
míg magányba kapcsoló
hosszabbított rozoga
napocskákba hunyó utolsó vacsora
teríts meg kérlek öntsd már szavakba
hogy takarodjak végre
tűnjek el hajnalra.

kalácsformák

Nézd, ahogy alám bukik a nap.
Itt tartottalak, a markomban
mint félelmet, nyeltelek - győztelek
magamban.

Mégis elvesztettem, minden álmomba
bugyolált kétség színei közt
ver s szívem nyaldossa, lángnyelvekkel
szabadon dönt romba
akarattal - hegekkel
harcolok ezer sereggel
míg nem jössz - gyere, így ölelj
karmolj, gyere így akarj
hogy szemedbe csurran a hajnal
ne lopj tőlem
ne vigasztalj.

Mámorba rontott pazar kincseket
keresett itt egy gyermek
álmodban láthattad
hogyan fekszek melléd
nem látott senki
mert fátyol takarta táj
állt közénk most oda.

Cserebogár rajzotta körbe
valahogy elrejtette ölbe
úgy hozta titokban
magával a katlan
poklában aranyló szavakat.

Kiöntöttük most hát
a szavak mámorát
aranyból, mit hozott
s kalácsformákra bomlott
a szilánkokra fagyott
telihold.

hazudj nekem

Abban a nyomban
folytonosan figyelemmel követett
szavakban.

Végletekig lecsupaszított
ízlelőbimbók partján állt a lány
keserédes bánat.

-mondd, mi bánt?
-hazudd nekem, hogy érdekellek
-akkor azt hazudom, szeretlek

Szennyezett mindenes

Most majd benned látom, így valahogy.
Benned kiáltom el azt az ismeretlen nevet,
valami kegy lesz majd
megmozdít egy hegyet
észrevétlen marad
a gazban - halvány vigaszban
így lesz az igaz majd
hasztalan gazdája
minden panasznak
most döf le hát a szennyezett
mindenes, egyetlen istenes
versében mered rám a ríme
íme... haldoklón marasztal.

ha elhiszel

Koponyámba bújt a nap
ahogy az erekben száguldó
véremben fuldokló önmagamra
vet egy pillantást lelkem
könnyben ázó madara
szemem vájja
sosem bánja
maradtam volna vak.

Ugyanannyira vak
mint mindannyian itt
kik fogjátok kezem
hogy nevemet felejtsem
s fordítsak hátat mindennek
mi vonzott eddig.

Csalódásba ránt a reggel
ébressz fel...
így most talán magaddal viszel
nem nézek hátra - ha elhiszel.

tükör inkább

Ezer szétszabdalt szív
szokatlan és sokatmondó
alakban várja a holnapot
ahogy végigmérem az ablakot
amin át látlak titeket
ezer üres tekintet.

viharban vesztett

Nincs is olyan végzet
mi ne lenne igézet
átlátszó minden nyöszörgés
szétszakítja gyomrom az önzés
felhizlalt tápláléka vagyok csak
magam nevelte fenevadaknak.

Rabolnak és lopnak
az éjszakába sikítják fájdalmukat
itt ülök - nézd, rettegek
nem vagyok sehol
mert nem vagyok veled.

Nézd, te is remegsz
ne hidd el, mit liheg
üres szavaim nyomában
viharban vesztett lelkem.

majd én...

Majd én kimondom a szavakat helyetted
majd felejteni tanulok, egyöntetű vágyak
együgyűn várlak, csodapalotámban
hálunk, míg feledni tanulom a dombokat
s maradék csengettyűim vészjóslón
zörgették ablakod előtt
bámulok hanyatt feküdvén
törpül a világ.

Mondd, minek is élt.
Hiszen hanyatt-homlok félelmeket
szőtt a nyeremény-erdő
fenekén mély szavakban
hitted magadban
ugye hitted magadban.

Nézd újra

Csak azt, hogy szép szelíd szemű
félfamentes vágyak mezején várlak
míg kirügyezett minden bokor
addig fagyott föld fölött lohol
valami fékevesztett pára
így szállok alá, így leszek málha
kolonc minden nyakon, rémálom
a köbön, valami lábtörlő hajnalon
szállok csak a szemedre
s nem leszek szépséges
hisz álmodba maró fájdalom
rémséges tüzénél ébreszt
minden csalfa ábránd
így vigasztal, halott vascsonk
köszönt, s bókol
nézd, hogy hajlong.

csillan

Úgy szakadni ezer irányba
ahogy megszült téged is ez az árva kín,
az égben marad véletlen végtelen,
te is legyél ugyanúgy értetlen,
maradj néma, ha üvölt rád a tegnap
és maradj csak béna, ha simogat a holnap.

Úgy kell majd feledni
rezzenéstelen
ahogy éled minden
s az egész terem jéggé fagyva
önt el téged is a szenny
legyél te is ugyanúgy egyetlen
s emeld égbe kezed
marj testedbe százszor
s nézzék mind majd értetlen
hogy milyen halált játszol
magaddal egy sorban
sírd a porba neved
tégy úgy te is
mintha felednének.

Akkor tanulják meg
mi is igaz neved
s mint idegpályákon
úgy rohan majd a hang
fagyasszon meg mindent az a harag
mit ellened táplál sötét szíved csendben
vak bizalom csak
hogy te vagy az egyetlen.

Kértelek már százszor
ne hidd a színeket
úgy maradtunk akkor
ahogy két lélegzet
kavarodik eggyé
míg hazudják az egek
hogy lehet még élet
lehet, hogy szeretet.

Csillan most a szó.

Itt ketten

Mondd ki a nevem
gyere, kergess végtelen
játssz velem, gyere vágj képen
nevelj, ahogy nem nevelt senki
nevetek, hát te is nevess ki.

Veszíts el, ahogy én veszítettelek
találj meg, hisz ezer éve kereslek
légy nekem hát az
mit nem mond ki semmi szó
nem fest le ecset és nem is lehet jó
hisz hinni kellett volna
látni előre, s gondolni csak jóra.

De jött valami kényes
kellemetlen felhő
elvett tőlem
nincs már előkelő
indokom a földnek
hogy ott találok sebeket
hol már nem is lőnek.

Bárgyú szavak csak
egyszerre feszített csendes akarat
mondd, hogy ugyanúgy itt vagy
most hogy elhagytál
nem találod magad
tükrömben szellemmé faragtalak.

Léhán

gyere csak - kérlek maradj úgy, ahogy itt hagysz
valahogy majd boldogul a világban a rendetlenség
rendeződik talán a csend
vetkőzik ezer színné bomlásnak indult csak
épp egy csepp.

vércse vadként vadászó szertelen
vércseppek formájában gázol át szíveken
minden egy - így ahogy mondom, minden ugyanaz
miképp másként is lehetne, hát nem
nem lesz soha többé; maradni kétséges
csak por lepte el az álmod
maradékát végtelen bűntetted.

nincs is több, minden ugyanaz
mondod, míg hiszem, hogy kérlelted
hiszed, hogy kérleltem
hittük, hogy emberedre akadtál
a tömegben, csak magad politizáltál
mind megúnták, otthagyták a végén
kiskabátot húzott egy lány ott a szélén
maradni kétséges.
mondd, mondd, mondd ki, mennyire rémes
remegek, ahogy az ideges veríték
patakzik tavaimba, bennem - legbelül
vérzek el, hisz ahogy vártad, úgy temeted

mindenben ugyanúgy vártátok,
s most ő temet el.
mindig egy és egyetlenül némán
vakon tapogatva csak bénán, bénán csak
de inkább mégis léhán.

Mondd

Persze nincs is több már
nincs tollatlan madár-lélekbe veszett
öntelt és magától értetődő
hasztalan őrület
kaparja mindenütt belülről a falat
hogy elveszítsen mindent
egyetlen perc alatt
a szavaiban hazug
kéretlen öntudat

Tétlen nézed végig
míg minden odazuhant
minden vétlen tétel
minden bizonyítás
így lesz sziklaerdő
csak egy marék homok
így veszti el minden
minden, amit mondott
értelmét a télnek...

Csak

Holnap tettem
tegnap lettem
semmiből a semmid
mindenedből mindenség leple alatt
lopott hűvös tan
csak a táj
ha nem vagy itt
velem minden kiált
érted várt ennyit
érted tette mindazt
mit most terít eléd.

Tőled tanultam

Úgy merengtél persze,
végtelen időkön át
nem mondta ember végül
hogy jó éjszakát
nem maradt hát senki
itt veled a napban
égni kell most hát
egyedül a harcban
rád nézek, összemegy
minden, ami bánt.

Tőled tanultam úgy,
hogy semmit sem kaptam
mégis minden enyém
a mosolyod halvány egén
biggyedek én is.

Erőtlen kezek közt
végtelen hegyek ölelésében
veszteglő patakok buggyantak
a napra bennünk,
ahogy akartunk valami igazit -
most végre nem félünk
ugyanitt hagyni mindent
magunk mögött
felégettük a végtelen mezőket.

Szeret az ég
akarón fest mozdulatokat
valami rajzolatlan test.