▬Z. Pál Tamás

visszamegint

Volt idő, amikor még gyémánt dobogott torkomban
és olvadt nemesfémekkel hánytam tele az univerzumot
mára megkopott és napszítta palaréteg borítja
a sarat körülöttem és már elsüllyedni is
képtelen vagyok ebben a nyomorban.

Nem a hiányod (senki hiánya) vezet már
és nem is a vágy, hogy megtaláljalak egy új testben.
Nem is emlékszem rád
gyermeked szemeiben sem látnám már a tüzet
amiről eszembe juthatna bármi is
abból a meg nem történt múltból
amit álmomban mesélt egy hang.

Kedves világba burkolt a jelen
üres és sivár képzetek szárítják ki torkomat
ahogy egyre tökéletesebb testben lélegzem
és vágytalanná silányul a létezés
bennem válik akaratlanná minden érzés
talán ahogy láttam kihalni a szerelmet
és elaludni a végtelennek hitt tüzeket
Az tette Ezt.

Nem is kétséges
két lépésben mattot adnék most a sorsnak
hogy röhöghessek sírva
jajongva és veszékelve
mindegy milyen szavakkal kifejezve
ezt a rohadt nagy semmit idebent.

Zihálok néha még
de elhalkul és halványul a lét fájdalma
(talán elviselhetetlenül könnyű
most már tényleg, nevem is kötelezne...)
így maradok magamnak, ebben a kitalált
szabályrendszerben, amiben önként vágom el
minden forrását a lehetséges örömnek
így védve meg a következő bábuját
ennek a színesnek hitt színjátéknak,
ahol a mosoly is csak kellék
kényelmes álarca a bájnak
és a sírás is csak maszkja
ingerlő takarója ennek a rothadó
önsajnálatnak.

Nem szomorúság ez
kétkedő kérdéshalmaz csupán
logikusnak tűnő alapokra szervezett
önmagammal társalgás.

miután

egyszer elkészülök.
és mosolygok majd a tájra.
vasból lesz a szívem,
és öntvény ültetvényre
szülöm érctorkú gyermekem.

Titokban

Ne is mondd, hogy hova vezet ez az út.
ne figyelmeztess, hisz látod hogy le sem veszem
a szemem a szakadékról itt mellettünk
bambán sajdul csak belém szavad
mikor magam felé matatok kezeddel
hogy hiányomat éreztessem
agyammal, mert józanságban ázik most
minden emlékem, ahogyan itt tisztul velünk

Egyetlen sejtelmünk sincs már arról
hogy milyen mély lehet vöröslő sebünk
s hogy valótlan-e szerelmünk
valóságos kényelmünk elvesztésétől
rettegve lett ez a pár sor is
jéghideg napjaink rejteke
és itt sírod-e te is mindannyiunk helyett
ezt a leheletnyi kis fájdalmat
belém, miközben gyilkolni készülök
titokban?

te sem akarsz

álmoktól ittasan nyargaltam hajnalokon át
így mindig elkerültem az utolsó éjszakát
kijátszottalak téged is, cserbenhagytalak
mikor ott álltál abban a kapuban
hazugságok közt fetrengve vártalak
ebben a hajlatban maradtak azok a könnycseppek
kisíratlanul, elvághatatlan köteléket
képezve múltad és jövőm közé.

de csak a fájdalom marad meg
csak a szánakozó szavak és ha sajnálat fakad
meggyilkolod úgyis álmainkat
amiket kettétört rég az ár
nyárba ragadt minden hiányod
hiszen érzem, nem akarsz te sem már.

csalódtunk itt, ennél a fánál
ahogy kikötöttem lovamat - eljött a nappal
és lassan a nap is lemegy hát
végtelenné merevítem majd azt a képkockát
de így sem élhetem túl azt az éjszakát.

álmoktól

Nagy vágyakkal átitatva haladunk valami partokon
ahogy balra nézek, magam mellett látlak
veszni hagyni régi önmagadba ragadt éned képeit
ha jobbra nézek, a végtelen óceán - háborgó
hullámsírjából kelsz ki éppen, reménykedve talán
a holnapunkban, hogy kietlen istentől martuk
csak el ezt az évtizedet, halántékunkon
valami most őszül épp
ahogy bőszen tépkeded a szirmokat, balomon még.

Virágoktól? nem.. madaraktól, haldoklóktól
és sziklaszilárd álmoktól tetted függővé
a válaszomat, hiába akartam, hogy azonnal
hagyjuk el a bizonytalan mezőkön
szerteszét szórt kérdéseket, térdig gázolunk most
bennük és nem akarva kudarcra ítélve hallgatunk.

Hazudunk tehát

Írjunk egy sorba
egy kasztban haldoklunk majd
áttörhetetlen falakon rohanunk
így a velünk született bánat
majd kettétörik köztünkben
amíg kereskedek a kínjaimmal
és veled pereskedek a hajlamaiddal
ékesített szépségedbe fúlva hozom
majd a holnapunkat sírva
kézben morzsolva, őrölve porrá
így zavargunk majd haszonállatokká
fejhető barmokká és igába dőlve
hanyatt fekve gondoljuk
az élet mégis pőre
maradt eképp előttünk
és belelátunk, a jövőbe tekintve
latolgatjuk
meghaljunk-e vagy hazudjunk.

(egykoron)

Ahogy mellettük elhaladva sóvárogtam, mint kóbor kutyák
alant, az ösztönök mélyére száműzött
cselszövésekben tobzódva vonyítottam én is azt a refrént
ami elveszettnek tartott örömfoszlányokat ébreszt
most, hogy reggelre ébred szemem és az a könnycsepp
marasztal soványodó holdkaréjjal, amelyik hazudott egykoron.

Tükrökbe fúlva

Kényszerű marakodásba feledkezett a talaj menti fagy
bokáim közé széledt pirkadatban, tenyérnyi hajlatokban
hajnalodott ki minden nap a gúnyába öltözött
némaságba űzött és csalókán rögtönzött érvénytelen vegyszerek gyermeke.

Ez a kérdés sarkallott arra tegnap, hogy rohanjak
míg lábam bírja, repkedjek a kétségekkel, karöltve bátran
és bárgyún is ha lehet, mert inkább szaladnék
velük, mint barátaimmá fogadnám a nyugtalan vihart
a madarak szívébe rejtett igazságot és délceg homályt.

Míg eltakar gúnyám, veled játszom én is, hiszen röptetsz
talán, szavaidon ülve varázsszőnyeg-talány minden perc
hova vihetnéd is el ma már a tetteidet olyan távolságból
láttatod, hogy megijedhetnék vajon akarod-e magad
vagy csak a szakadékok közt villogtatod nyugalmadat - magad felé.

Ugyanazt az egyet látom jönni valahol kullog talán
miközben itt dörmögsz az élet alsó hasán játszadozva
összeborulva, mindannyiunk nyakán ugyanaz az iga
barmok vagytok ha nem vezettek oda
hol vakságra tanít a nyáj és a tülkökbe fúva
valamirevaló szagokba bújva mérkőztünk meg ha már...

Átok

Igen átok (talán vártuk mind a napot)
hogy eljöhessen újra kettészakadt múzsa
rejtekébe bújva szétmarcangolt óda varázsához
simulva rettenthetetlen céltalanságba
burkolva ezt az útkeresést is.

A tavakba ugrani váltott lábbal szökell
a vágy, ahogy arcot talál - hátba vág csak
és nem kérdezhetsz álmokat csak
nem érezhetsz, vértelen ujjakkal
szorongasd halálra
szívem.

Medúzák és ámbrás cetek egy szinten élnek
a gondolataiddal - ezek a kocsonyás tetemek
ahogy kimúlnak a rángó igaztalanságban
csinálj zsírkrétát ebben a gyomorgyárban
ahol munkás vagy
ha gazdag is talán.

Mindenképpen vak és szolgalelkű egy lány
ha itt robotol neked, nekünk hordja csak
a vizet a markában
ezer felé locsolta már a nap
ahogy agyonszúrt egy imát ez a
semmirekellő és vesztes csoda-pap.

elmondatlan

Zárttá nyilvánított szívek dobbanását
tartom markomban, ahogy pulzál bennem a holnap,
így járok körbe-körbe a város utcáin sivár
kísértetek mutatják az utat hátrafelé
haladunk csak, szikár csecsebecséket
lökdös elénk ez a halványsárga nap.

Nem is hinné el most az agy
ahogy mindenütt csak ezek a szagok keresztezik
az utakat - mind itt hagy.

Egyre vastagabb, ez a páncél egyre vastagabb
összefirkált arcél, hanyag alkonyi vonalak
kecsegtetnek álommal, míg ez a semmiség riogat.

Világi lámpással
világítjuk egymással
szemben ülve
szerelmes rettegésünket.

keselyűknek való

Kínosan középszerű csillagokat számoltam az égen
egyikben sem láttam arcot, elnémultak szépen
mind, miközben a könnyemmel áztattam a gyepet
hogy tavasz jöjjön, újra nőjön.
Ez a semmilyen épület - idevetette a sors
a város legömbölyített szegletébe,
ahol sírni volna jó
de morzsoljuk csak a vakolatot
fogunk közt serceg a homok
(nyelni volna jó.)

A sós könnyet inni volna jó
hogy szakadjunk el végre
minden gyásztól, furcsa nászától
az időnek és a vérnek
mert mind a ketten csak kérdezni jönnek
hogy altájékon fájjon
miközben látlak azon az ágyon
csak képzelődtem
de így vonaglik majd a sebesült
gerle-szív,
keselyűknek való máj talán.

Így hát mondhatod majd, hogy én hagytalak el
miközben mégis nálad pattant
tudom, ez volt az az ördögi csel
miközben a szívünk egymástól nagyon messze zuhant.

nem is voltatok itt

Aláhúzott személytelenségi álca
helytelenített szavakkal jöttél hátra
hogy megnézd élek-e még
nem csalódtál, hát döftél
minden sebre mély szükség ébred
bűneim egyesével mind halált kérnek
rám - hogy szabadulhassanak végre.

Nincs itt már élet - képzelgés az egész
szabálytalan rezgés árul el téged
s láthatod senkit sem kíméltem
ahogy behunytam hályogos szemem
mind eltűntetek
s nem is voltatok itt soha
azt hiszem.

báb csak

Valamikor rég jégbe zárt egy cél
melyben vakon hittél
vonzott magához, ahogy akartad.
Most mit érsz vele, ha gyilkosod
lett saját gyermeked
miben hihetsz még, ha elárul
saját ösztönlényed - kikelve magából
megsebez minden törékeny álmot
pedig csak egy tükör keltette életre
ezt a semmitérő bábot
mi rádtör minden éjjel
szavakat ordít agyadba
pedig tudom, hogy te sem hiszed el
hisz ahogy itt állsz előttem -
látom az arcodon, látom a szemedben
ugyanúgy érzel
látszik e tükörben.

egyedül

Férfivá kell érnem nélkületek és értetek.
Nem szólhatok róla, nem lehetek veletek,
csendben haldoklom, hogy egyedül születhessek.
Ha nem lesztek ott közben, nem lesz benne részetek
és végre elfelejthetem nevetek,
és eltűnik akaratlan átkom belőletek,
mi arra sarkall most, hogy örökké gyűlöljetek.

hagyom

látod - most érzem újra
tucatnyi semmiség
mégis belehalnék hajnalra
meg kell tudnom...
megismernem teljesen
hát hagyom, hogy fájjon.
szögesdrót hitetek

A zajotokban élek, próbálok lélegezni
szagotokban keresek valami illatot
de félek, hogy eltapostok ahogy
átlépek felettetek míg remélek valami
szépet ahelyett mit bennetek lelek
semmi végtelent mert azt távol
hányja tőletek vakon s mannaként
emésztett szögesdrót hitetek.

érzelem-váltó-bajnokok

Egyenestelen hajléktalan
mezei csillám katyvasz
alkot egy kört valahogy ugyanaz ragaszt
pedig tanulatlan tökéletesség lengi
be a termet eléggé elernyedt
már minden tagom ahhoz képest
hogy idebent mennyire akarom ezt a
tavaszt - lazulj kékülő fák alatt.

A fűben ázol te is
szivarfüstben rondulsz
ahogy öregszel nap mint nap
nem mozdulsz előre csak a sárba
merülsz te is örökre
legmélyül savanyú ez az élet
rendül minden
bizalom - mondd hát végül
érthető-e az irgalom

az isteneitektől zöldül már a jutalom
éretlenné válnak a válaszokon utazó
vándormadarak csak a tanok - ahogy eszik
ők ott - nézd mind vakok
tapogatják csak a formát mondanak
rá nevet miközben mások egyenesen
ülnek - s előttük valami új korral
bámult vadon minden alak

hidegen hagyott el a napvonat zakatol
nagyokat hazudtunk azért mi is
gyakori szavakban hittünk
mert átadtuk azt a botot
mint a rohanók
kik váltva hisznek csak a célban
itt ülünk most mi is
érzelem-váltó-bajnokok.
inkább legyen még nagyobb szó
szerelem-látó-vakok.

öltözz át

Mindenkinek volt egy álma
állunk kezünket kitárva
a napra, a partra
szaladjunk fövenyeken sorban

akarjuk azt, mint őszinte vágyban
ecsetelnéd te is
feslett nadrágban
út porától árván
sárba gázolsz némán

így fested át a havat
koszos feketéből
aranyló fehérbe
öltözz hát át te is
öltözz át örökre.

néma reggelekre várt

Ott akkor mondani kellett volna magának
a gyermeknek, talán hallotta volna
hogy ez az örök kényszer
hova juttatja egyszer majd el
ezek között, hanyatt szökött
hazug vigaszt morzsoló lelkek
gyönyört nem préselt még
az ajka, máris magával ragadta
valami szajha érzés
hogy kell a szó
kell a jó, hogy hidd el végre.

Vigye el őt reggelre
abba az álomba
minden esetre záróra
előtt térdepeltünk
ült csak ott az arcán
az a könnycsepp
ahogy látta meghalni a nyarakat.

Ahogy nem ment akkor
úgy kapott más erőre
új karokat lopott, új szárnyakra talált.

Mindent szétzilál, ha szerelmes az ember
mindenki elvár
valamit magától
ő nem látta át
ebben a tükörben mérte
itt mérte csak magát.

Ha eldobták, ha fájt
ha csalódást keltett
így okolta magát
hogy mindent visszaszerzett
szakasztott lelkeket
ültetett képzetekbe
ahogy a tükrökben magát egyre csak kereste.

Hazug hajnal, néma reggel
köszöntött a testekre
mire a nap újra felkel
talán elvérzik s eltűnik örökre
gyermekded kezekkel
gyilkos álmokkal
csenevész gondolatok közt
leszámol magával.

tapasz

zavartan állsz
hangtalan vársz
hazugnak nevezel, és elképzelni sem bírod
hogy mennyire igaztalan szavak
koptatják a körénk záródó falakat
elmémben - féktelen
maradhatatlan élet
végez velem percenként
míg éled a színeket
hallod a tavaszt - így áraszt el, így hagy tapaszt
ajkadon ajkam
elképzeltem
de nem láttam arcot
és nem tudok nevet

van arra valaki
ahol téged hittelek
ahogy te sem vagy senki
hát ember én sem lehetek
mert nem tudom a neved.

Örök ritmus

Zárd be ablakod, halkíts le minden hangot
emeld az egekig
semmilyen és zaklatott vagyonod
aztán hajítsd ki és végy elő egy lapot
írd le hát, hogy ki vagy
írd le minden átkod.

Fess magadról fenenagy szavakat
a semmibe, mulandó értelmedet feszítsd lelkednek
valld be magadnak, hogy minden elveszett
valld be, hogy mi az, mi igaz hited
áruld el és leplezd le
hazug magad - hogy szeretsz-e:
ne kérdezd meg - belezuhansz.

Felejtsd el az összes választ
a terveket és minden vigaszt
mit kitaláltál magadra hagyott termeiben
fájdalmadnak, ahogy szemeit lekötötted
hogy ne lásson téged
tükrödben elveszettnek - hát széttörted mindet.

Mondhatnám, hogy szedd össze darabjait
életednek, de mondd, jajgasd el minek
hisz a múlt egy másik lét
mi volt - nem tiéd, csak emlék.

Azt akard, hogy fájjon
hogy köpj te is szembe
miközben rettegve
nézel magadra és körbe
senki nem marad - én is háttal állok
nem láthatnak, tudod mondtam már
nem láthatnak mások.

Így vessz el - kérdőn és makacsul
mindened göngyöld fel
akaratos végzeted kerül most el
a törött önkép - öncél - önző létezés
csak a tél, míg tavasz kerít körbe
ne hidd el, soha ne hidd el, hogy vége
éld hát bele magad, érezd ahogy sajog
minden tagod, porcikád ha hagyod
hagyd hát
kiteljesedni mindenek fölé
az elmúlás-találás örökös ritmusát.

visszafelé minden olyannyira szebb
hogy elhihetném, nincs már egyetlenegy
sőt mindegyik az, minden homokszem
s köztük én - por csupán, testem
csak smaragdzöld tintatartónak nézem.

soha nem emlékszünk
semmire mi fáj
örök szerelmünk
minden muszáj...

cseppfolyós szavak

Nemtelen igazságot köptél szemembe
mar és megvakít, mint ördögnek a szentelt víz
lögybölöd rám szavaid, míg szertefoszlok én is
s még rossz emlék sem leszek
olyan, ki soha nem is járt itt
ahogy elzavarsz magadtól
én is elfelejtelek.

Elfelejtem, ahogy együtt töltöttük ki ezt az űrt
mi most kettőnk közé állt
és már nem tudom, hogy hová tegyem ezt a halált
ezt a vörös aggodalmat, és a cseppfolyós szavakat.

elraboltad

Vértelen halántékok mögött
vágtázható idegpályák leállósávjában
vészmadarak zajos villogásában
maradt keretbe foglalt könnyed
áztatta földdel egyenlő minden
mit váltás nélkül hittem
most elraboltad egyenes játékaimat.
nem érlek el...