▬Z. Pál Tamás
versek
indirekt-e
Lampionok sértetlenül fagyasztják a lábunk
táncolunk a réten, marakodva várunk
a pottyanó csillagokra s kapkodjuk fel sorba'
minden álmunk most válik valóra.
Figyelmesen vagyunk, egymás iránt érzett
gyűlölködés sertése kivérzett
szaladt-rohant, kereskedett
mindenféle széllel - hatások közt élünk
s általuk veszünk el.
Méltó tételt kerestem és bizonyítom éppen
indirekte levezetve: nézd, én így se értem
minek ide páholy, arany bálvány sava
marja már a szívem, nem is nézek arra
hol együtt álltunk léhán
(fürödtünk vagy hazudtunk)
nem emlékszem tisztán, mindig elakadtunk.
Talán tisztázhatnád a szavaid betűit egyenként
ahogy én is teszem ugyanezt percenként
ezért hát én már nem is hihetem el
az egész színjáték bennünket egyszerre temet el.
lélekmaradék
Pünkösd hétfőt tűzi ma gyűjteményébe a májusi nap
S ebben a gyűjteményben már te is csak egy rossz emlék vagy.
Szívünkön keresztülszúrt tűvel fekszünk hungarocell ágyon
Én nézlek - te nézel (nem sírunk) s közben könnyedet várom.
Talán enyhülne a perc, ha fájdalmat okozhatnék,
Hisz bűntudatom lenne (önző lélekmaradék).
Tükröződésekbe szeretek
Kristálytükrök mélyére lesek
a végtelen tükröződésekbe szeretek
Bennük látom fraktális énvalóm
végetérhetetlen kálváriáját emberi testeknek
míg magunkban faragott keresztet vetek
Gaz veri fel ezt a tenyérnyi szeletet itt a vadonban,
hová mutogatni vittetek, mint valami kaktusz-lélek
ragasztózlak össze, míg inni próbálsz belőlem
én észrevétlen feszítelek keresztre.
Pedig dadogok
Nem én leszek, ki jegyet vesz
Rád sem mosolygok, mikor beszállok
Ábrázatodról egy szavam sem lesz
Jellememet majd merevnek találod
Pedig dadogok, miközben
némán sírva fakadsz
De nem segít már kezem
Jelenből kiemel, s egy
távoli szekrénybe ragaszt
Hogy táncoltassak kutyákat inkább,
Csaholó vágykristályokra
vigyázzak félve, hogy megláthatlak újra
s így hát látlak még élve.
boldog céda
Megfeszült bőrhártya hátadon minden angyal szárnya
arcomba csap a lángja poklodnak szánva
engem is veled, mindenütt egyet jelent ez a jelenet
ahogy potyogó istenek közt rendesen kerestelek
szakasztott másodat találtam bezárva
minden langy pocsolyába
ne higgy ennek drága, ne hidd el hogy vár ma
valami boldog céda
leszek én is lelkületem rendben
meghalok csendben.
csalfa
Városi patkány-anyák kaparják a falat
apró sikolyaikkal próbálják kiásni a padlót maguk alatt
hogy menekülhessenek, hátukon a gyermek
de lóhalálukban kékeszöld görcsöt nevelnek
fattyukba, értelmetlen évek
alatt nem múlnak az üres érvek
elhiszik, hogy változhatnak.
Én is ilyen patkány háton nevelkedő
fattya vagyok a véletlen sorsnak hívott
létrafokoknak, s míg sikolyokba
bújtam, szembehunyva imádkoztam
míg meg nem tudtam, hogy csalfa csak a hang.
fölösleges
Nézd, ez is fölöslegesen született tervezettség volt.
Hagytuk történni a fellegeket a fejünk felett,
hagytuk, hogy az órák kattogva peregjenek
érzékeltettük egymással hanyag vágyainkat
de - láthatod te is - megmaradt, ami megmaradt
kételyek és vonaglón bágyadt agy
szüleménye mind, mi itt dobog és szorong
kardoztak a havon, gyilkoltak gazdagon
rakott szekereket fosztva - maradj te is állva.
Indirekt célzásokká fajultak a percek
és tudom, hogy még ezt is félreértheted
mivel ha szavakat akarok, csak veszékelés
hagyhatja el számat, így ha néma maradok
csend lepi el ezt a szellemtelen házat
és talán így érthetővé válik,
hogy miért fölösleges
hinnem bármiben is - míg élek csendben félek.
élet-filter
(Szél-zabáló morzsái a vágynak
arra várnak, hogy betemethessenek minden házat
ahol arcodat látták kitéve ablakba
és rákerestek a keretbe foglalt szavakra.
Forgalmi akadályok közt cikáznak
most a mindenfelől érkező mázak
erre a testre hogy borítsák örökre
mindannyian tudtuk - régóta elveszve
áztattuk a filterét életeknek míg sárga
falakra nem kentük szerteszét marva
levetett és félredobott énünk
minden kérdését feltenni nem féltünk.)
nélküled örökké
Igenléssel köszöntötted minden napod végig
nélküled nőtt mégis most már minden gaz az égig.
Gyapottal van kitömve már tested ott a földben
rettegéssel átitatott fellegeken jöttem
látni téged mosolyodban kényszeredett céllal,
Hogy keserédes némasággal fojtsd belém a hangot
tanulnám már végre meg hogy minden mit kimondok
éket ver a gondolatba s talán szét is zúzza,
Vágytalanság hajthatna már s még a szél is zúgna
miközben egy madárdalba fagynék én is végre
Vérerekben merítkeznék és szemed simaságát
tartanám a kezemben míg meg nem lelem mását
annak amit soha adtál soha nem is kértem
testünk fekély lelkünk csekély célját így nem értem.
(Majd' két éve látlak.)
Súlyos csepp buggyant halántékomon
kettészelt mindent miközben tudom
hogy csak álmodtam a vágyat irántad
csak meneküljek innen ezer világnak
meséljem el majd, ahogy hazudni szent
lesz és ne féljem a csendet
és vágyni azt az egyet
mi bennem téged nemzett
és örök sebet ejtett.
köztes semmi
Könnyezel míg más csak neveti a napot - mondod, hogy szegények
mégis mind otthagyott. Valami feneketlen boldogságba
menekültél vakon és érzed megint, izzadunk a szavakon
nyomtatott rizsszemek, ragasztott csillogás a májad
remeg belé, úgy akarod a megváltást.
Ha nem érted csak ugyanazt mondhatom: rossz helyen
tagolod a vágyaidat míg megtöröd a csendet
nem is találsz nevet magadnak, egy árnynak
hiszel inkább, mint az elfojtott gondolatoknak.
Keserű szénigaz
A székre feszíted tekinteted
ahogy keresztbe bámulod hited.
Makacs szürcsögésbe veszel
és már magadat se hiszed el.
Hordók lélegzik az agyakat,
bábok tudják, mi az akarat.
Mi már csak vonaglunk,
múló pirkadat.
Foghoz szorítva fog
bárgyún ajakba harap
keserű szénigaz
én nem lelhetek már vigaszt.
Senki testén vonaglom
ugyanazt a táncot
miben a holnapot
vesztem el - s hogy éljek még
magamat nevezem most el.
Őrjítő csend és szaggatott halál,
szívedben szívem gyilkos táncot jár.
Betonkockák
Tehén bámulta vonat hasítja ketté a fatelepi magányt
s utak némasága roppan Pszabolcs csikorgó peronján
(ahogy állt ott az a lány).
Zsíros betonkockák közé préselődtek mihaszna vágyak
Más néz más vonatokat, míg haldoklók élőket várnak.
Meditatív zakatolás pattog ereidben
Vér a kohó szintjén csendben
változtató kalauznőben
kristályul ki vágyad éppen.
Kettesben magammal.
Szaggatott zajokkal.
Bőröm alatt lopakodó remegéssel.
Tétova vezekléssel.
Vakságomban útkereséssel.
Üresen kongó kérdésekkel.
Meddő válaszok temetnek el.
Koszos tányérokban fedezlek fel.
Mint válasz a semmire.
Szellemvilágomba tartasz egyre.
Nyomorul panoptikum, s benne
mindenki kapott új testbe
bújtatott lelket, és hogy elfedje
mindezt a viasz-értelmet rendre
csak élére vasalt ruhák
közt benyúló tenyerek
bánatunkat naptejjel
kenik be.
Szerelem-pörkölt (menjünk most nyugatnak)
Gyere táncolj, lötyögjünk a holdon
szorítsd meg a kezem, hogy a vérem kibuggyanjon
torkomban a szavak zubognak rendetlen
kérődző beleim vágyakozón s hirtelen
nyelik el arcod, mintha nem is lenne
soha több perc, ami nekünk viselkedne.
Menjünk most nyugatnak, majd pörögjünk sírva
hátha felvesz valaki, ahogy meg lett írva:
hogy az úttalan utakon érkezik a társunk
örömlő magányunk és dicső elmúlásunk
gyere, nézz le te is a sziklánkról hajnalig
lámpásunk világítja majd a sátrat, míg bokáink
közt ugrálnak a vágyak, hogy egymás nélkül
legyünk, hisz tudjuk rég, együtt csak kihűl
ez a kondérnyi szerelem-pörkölt
vérben állunk nyakig (suttogja az ördög),
ahogy röhög a markába, nevetek én is.
Mert dalára vártam a hitednek.
Tudtam, hogy az lesz az a nap,
mikor minket majd kitesznek
mindenféle játéknak, de legfőképp remegnek
most lábaink így messze
házunktól az égbe fel röppintett
valami sárkányférge isteneknek
nyakunkról a libabőrt cuppogva leette.
Itt röhög a tömeg, ki megtette - elnyelte.
Így viszont nem voltunk egyedül,
pedig most minden tücsök magának hegedül.
Hátadon a szőr feláll, megtehetnéd értem,
hogy csendben maradsz, miközben halál
mellett oldalazva kacsázik egy betegre
rohadt alma.
Zsákba teszem
Leültem egy dombra és most várom, hogy mind előjöjjön,
hogy itt bukdácsoljanak gáncsomon s terüljenek hanyatt,
addig nézem őket némán, míg létképtelenné nem szikkadnak
ekkor teszem zsákba, majd konténerbe s afölött
évezredes őrséget szervezek.
Adományaikból azoknak
kik talán bíztak még a jóban és néha nem hazudtak
maguknak, s én ebből gyűjthettem erőt, hogy nem is tudták
miközben aludtak, hogy kiürítettem körülöttük az összes kukát,
és vonyítottam igen, néha üvöltöttem a holdunkra,
s ezáltal titkon megloptam a szorosan ölelő éjszakát.
pulzálón rendetlen némaság
Ez az a gyár ami minden reggel elnyel
s ahogy bokádra kulcsolja kígyónyelvét úgy
adod el grammonként szíved.
Valójában egy gondolat és tudod
én vagyok a rab
az én gyáram ez az álom ahogy
a nyál a párnámon
bambulok míg várom érintésed tarkómon
jéghideg ujjaid libabőrbe rántja csuklómon
feszülő pergamen bőrömbe bújt
bárányok gyarlóságát és ólom bégetésük szünetét.
Pulzáló káoszba teremtett rendre vágysz
miközben bennem veszted el hangod
mert amíg sikítasz mert hozzád érek (fáj nekem)
megértem.
Úgy hagyj el ahogy bezárod ablakod
és a gyertyát nyáladdal oltod
hogy érezd mi égetett eddig.
Így üss és pofozz és döfj hogy tudd
nem fáj már neked nem akarsz
eladni semmit a mából.
tapogatásban
Volt ott két test egy hangban remegve mint gyertyaláng
lefektetve az óceán mélyére mint érpárok
amin keresztül érintkezünk itt
az istenek közt szembehunyva tapogatva
egymás domborodó keblei közt a szívdobbanást.
Fanyalgás mellett kereste a két gerincoszlopra
ragasztott akarat az értelmét
az elhallgatott zajoknak magában ahogy felhangzott
az a dobhártyába vájó kacaj ami közénk is
falakat okádott.
véletlen neve
Vörös vágyak mondanak imát asztalom felett
ahogy felszeletelik combom izmait és álmaimon rágódnak
közben nyálamon pirítják a szavakat
amit kifordított tüdőmben megbújva találtak
ikra alakban.
Félig megrágott darabokat köpnek a padlóra
hol a belek tartalmával keverednek azok
tapossák is néha
ahogy üvöltve végigrobognak idegpályáimon
és nézz csak le a földre
ismerős betűk ismerős sorrendben.
üldözet
Sárlavina gyomromban porszemek odvában haszonnal forgatott
késedelembe zárt vágyak terítőjét morzsálom vastagon
vajjal kent pengékről étkezzük egymás vonagló szívét
kocsonyás tálakból tumkoljuk szerelmünk könnyeit
barátunk a kétely és jelenkori hévvel üldözzük álmainkat.
sárkányok nyakát
Majd rajzolunk koncentrikus köröket vesztünk
közelebb hozásához amit most kigondoltam
nem is hinnéd mennyire kell nekünk
minden apró lépésben a következő zuhanásban
valamennyire ütöttem én is a szegeket
és vártam hogy te is bátorkodj majd
szerteszét kergetni a sötét fellegeket
de nem hittél magadban s most kihajt
ebből a puhaságból ezer gaz tett
és vágy mi arra irányul
hogy hazudjuk az éj szavát
nyögni képtelen sárkányok
nyakát vágom apránként
szemem vérben ázik
ahogy bambulok
némán.
bevégeztetett
A szavakba gyűjtöttem minden erőmet a sírásra
kitörni képtelen könnyek áztatják most szívem
burka reped értetlenül állok térdig ebben a vízben
mint minden végzetben ebben is ugyanúgy nincs ára
semminek és életek is váratlan születnek
mint kacsok édes így a savanyú kötözöm bokámhoz
térdedet mint képzetek kapcsolódását
sivár véredény falába maró karmokat érzek
tudatom kitágított peremén.
Hagyd elől azt a gyertyát
ne vidd le addig a szemetet
amíg egyszer veled nem lehetek
majd megeszem minden szavad
úgy - hogy némán senkiddé vedlek.
Ha mégis megszületnél, őszintéd leszek.
páncélszárny
Látod, itt vagyok megint - és már.
páncélozott védőruhát öltöttem magamra ma reggel
szárnyaimat betonkabátba dugtam be
nyakamra vörös-fehér csíkos hóhérkötél feszül
ahogy palástom, koldusruhám koptatja körülöttem
villamosok csikorgásából ébredt bűntudatomat
kiutasításoddal - vágyak elvágásával
mi jöhet még?
Sírásod sem enyhít. Marcona érzések
vágnak ketté, miközben gyilkossá vedlek
ebben az álruhában
innen, ilyen távolról is érzem
ahogy haldoklik ez a céltalan vágy.