▬Z. Pál Tamás

maradék darabokat szaggatok

maradék darabokat szaggatok, kanalamat vízbe mártom,
[sohasem jajgatok]
élet vizébe mártogatott lábszárak összezárt térdei közé feszült az idő,
de nem hozott kétkedő személyeket az út, min jártál,
pont ezért nem tanultál és semmi újat nem láttál.

hitted a jót és kerülted, mi gonosz,
de eljött érted is a megváltó kísértés újabb kor hajnalán,
mint gondoltuk, hogy jönni kell, ha rossz.
és jött is az, de nem is láttunk már talán
egymás szemében semmit, mit elfedne a kosz
[sohasem jajgatok]

ezért nem hallod, ha fáj nekem a test és meglesett egy est
mi nálad talált, karjaidban, drága félelmem
a te karjaidban töltöttem egy éjt, és nem voltam rest
leírtam, mit mondtál, most tanulom, és nem felejtem
hogy varázslatba bújtattál pár csodát
[tudtam mindig, hogy hazudsz] 

ez is itt maradt, életérzés-morzsa, gyúrok belőle valamit
és elmondhatom újra, hogy letettem magam mellé egy pohárnyit,
ami valójában láthatatlan és semmi, de mégis ér annyit,
hogy elmondd róla, elhiszed-e, legyőztelek most
[hiába mondod, nem változtam semmit]

sínen

Új síneken robogunk tova,
Ha nem szól közbe senki
nem is veszünk oda,
Hisz hajt minket a csoda,
mit elfelejtünk néha...
(Mert minden szó sötétben született,
és ha nem figyelünk oda
hiába nem vétett
ugyanaz a sorsa...)

Új fák jönnek az út mellett sorra
új könyvek lapjait tépi ki egy csalfa
"hozzá nem szólnék" remény
de ha jól értesültem van még egy kis fény
odalent a sötét veremben, van még egy tál leves
nem fogok éhezni, csak kérlek ne nevess
hisz minden napom ugyan édes
de ha nem világít semmi, rájöhetek
az én örömöm is csak véges
és ezt elfogadni nem egyszerűen képes
kesze-kusza lelkem, amely mindig éhes.

Ez az a pillanat,
mikor a szív picit megszakad
Ha Rád gondol,
csak csodálva hallgat,
És várja a hajnalt,
mert nem hisz az igaznak -
Mert négy hete álmodom,
és nincs több hideg nappal,
Egy tündéri szempár örökké vigasztal.

Dal

Ha most kérdeznél, hogy mit érzek
Mondhatnám, hogy érted a lelkek máglyáján
Örök tűzben égek;
És azt is mondanám,
Hogy néha kicsit félek,
Ha nem vagy itt fájó magányt érzek,
De ha velem vagy
Ó el nem mondhatom,
Mily gyönyör borzol át,
S vakon követem szívem szavát,
Mely Rólad énekli a szerelem dalát…

Keresek...

Számban csókod íze,
Fülemben hangod minden színe,
Mondd, a Világnak van-e szíve,
Vagy csak mélyre van temetve?
Ha meglelem a Tiédet
Lefekszem a fűbe, és többé nem keresek
Más szívet, csak heverek
Ezen a képzeletbeli és gyönyörű
Réten, Kedvesem Veled!

Újjászültél

I.
Jégverembe estem
Körülöttem a pusztaság,
S már megfagyott a testem;
Mondd, hol van az igazság?
Örökké azt kerestem,
Most jön… hazugság!
Kapálózom, s a partról
Közben omlik a kapaszkodó,
Reped a jég, s én fázom.
Mi a megoldás?
Ha kapálózom, azért kerül
Messzebb a szabadulás;
Ha nyugodtan lebegek,
Akkor azért nem kerülök
Hozzá közelebb.
De ekkor már időm kevés,
Lebegek a fagyos vízben,
És vadul rám tör a remegés,
Jeges kortyokat nyelek több ízben…
Most akkor mit kell tennem?
Nem döntök – most még nem:
Hagyom, hogy testem lebegjen
Érzem – bőrömet égeti vérem.
Nem sokáig, mert már az is fagyos.
Bal lábam már nem mozdul,
De nem erőlködöm
Érzem, ahogy izmom jajdul
Tudom, hiába győzködöm
Magam – teljesen átfagyok
S, mint egy darab kő,
A mélybe zuhanok…

II.
Körülöttem víz, tengernyi óceán,
De nem fontos, hisz úgysem láthatom már.
Itt érzem, megszakad a kép,
De mintha tovarobogna üresen a gép:
Valahogy lelkem kiszakad,
Riadtan repdes testem körül,
Mint egy fekete holló,
(de nem haltam meg,
mert érzem, minden szó jó,
mit valaha suttogtál nekem…)
S most már az ő szemével
Látom görnyedt testem,
A mélységes mély sötétben,
Hova tehetetlen estem.
Holló lelkem láthatatlan,
És mindent lát
Nemsokára megpillantja
Közeledő furcsa lények kis csapatát.
Ujjak helyett karmokkal
Ragadják meg testem,
(És én tehetetlenül csapdosok szárnyammal,
Egyedül figyelem.)
Nyolc kéz, harminckét karom
Mélyed a húsomba, túl a fagyon.
Mintha halott lennék:
Meg sem moccanok,
Négyfelé szakítanak
Az éltet lopó karok.
Hamar el is tűnnek,
De egy utat nem tűrnek,
Négyfelé indulnak
Részeimmel hónuk alatt.
Ez a pokol,
S holló lelkem most meglakol.
A lények, mintha kötélen rángatnának,
S a négy irányba, mit választottak
Mind magukkal hurcolni akarnának.
De nem igazi kötél, erősebb ez annál,
A lelkembe mélyed, megtör és elhasznál.

III.
Ekkor újabb szakadás,
De már csak homályosan látok.
Talán ez látomás?
Vagy egy hatalmas átok…
Minden légies, sehol sem szilárd,
Idegeim, mintha az egész Univerzumot behálóznák,
De mégsem érzek semmit,
Pedig biztosan fájna.
Megpróbálok mozogni –
Ki tudja?… hátha…
De nem mozdul semmim,
S lassan ráeszmélek:
A létem a semmi,
Csak rezgek,
De azt sem érzem;
Apró könnycsepp vagyok,
De azt sem érzem;
Leheletnyi felhő vagyok,
De nem azon az égen.
Szertefoszlok abban a semmiben,
És sejtem, hogy nem érzem
Azokat a kusza vonalakat,
Amik eddig leírtak.
Úgy érzem, teljesen meghaltam.

IV.
Ekkor a sötétben valami felvillan,
Apró pont ott messze
Valahol a távolban
És nincsen teste.
Ahogy egyre közeledik
Egyre sűrűbb az este,
És ezen keresztül átszűrődik
Talányos halk zene.
Hívogat, csalogat, de nem tudok lépni,
Lényem csak ködből áll,
Benne életem halovány képei.

V.
Az apró pont hirtelen óriássá válik,
Elnyeli foszlányaim, az idő
Lassan mászik – s egyszerre
Repül is velem.
Egy évnyi pillanat az,
Míg lelkem rohanva vágtat a fényfolyosón,
Melynek falait nem látom,
Csak érzem, ahogy taszítanak előre
És vakítanak…
S ekkor érkezek újabb verembe
Sötétbe, hidegbe vágódok egy testbe;
Hollólelkem köröz egy sötét teremben,
Melyben középen asztalon
Fekszik négy részben testem,
Hideg fémen, ezüst színben.
Hirtelen fény gyúl a teremben,
Belép egy alak,
Légies léptekkel, fehér lepelben.
Arcát nem látom, hiába próbálom
Az utat nem találom felé.
Testemhez lép és érzem, hogy Ő az.
Felemeli karját, az ég felé mutat
Ekkor valami megmozdul…
De lelkem feljajdul,
És elmosódik minden
Beszippant a tér,
De egyben érzem lelkem,
És melegít a fény.
Süvítve száguldok végig a semmiben,
Minek szűkülő falai az életbe vezetnek.

VI.
Megáll az idő.
Hinni akarok, s kinyílik a szemem
Körülvesz a testem, melybe újra megszülettem;
S előttem áll tündöklő ruhában a tündéri nő,
Most már tudom, varázslatos gyógyítóm Ő.
Kezem felemelem, letörlöm könnyeim,
Hogy tisztán láthassam összeforrt részeim.
Valóban élek, s már érzem,
Hogy nem félek
Ránézni arra, akinek
Mindent köszönhetek…
Látom már arcát is,
De nem akarom hinni:
TE állsz előttem,
Te vagy a varázsló, ki tündéri;
És Te vagy az kiért
Érdemes volt meghalni,
És Te vagy az, akiért – és
Akivel – érdemes így élni,
S majd egyszer újra meghalni.

VII.
Halálomat írtam le,
És születésemmel fejeztem be,
Mely érted volt egészen,
S mely ajándék volt, érzem,
Mert egyetlen törékeny létem
Nélküled nem élhetem –
Te vagy az életem.

Elment

Valami kopog idebent
Valami jelzi, hogy eleget
volt ő már odalent,
nem látott napot, s majd odalett
De most kiszállt innen bentről
és szakadatlan méreget
morog, topog, aztán mehet.
Megy már, és meg sem fordul –
látott már eleget
örülök is, hogy végre elment
vissza se jöjjön…
- nem is jöhet!

Nem ez az Élet...

Hogy mi is az?
Elmondom én néked:
Felszántja a léted
Minden nap átéled
A halált és a létet
Lelök a mélybe
És fel is ránt magához
Meglátod, hogy meghalsz,
És látod születésed,
Fényárban is úszol
És mocsokban is fürdesz
De túl mélyre nem süllyedsz
Mert félsz, hogy eme fülledt
Körforgásba tévedsz...

Ez talán az Élet,
Vagy én már nem is élek?
Dehogynem, hisz látom
A szemedben a kéket,
És hallom minden reggel
Az örömtől duzzadó lélek
Magányos lépéseinek
Remegő zaját,
Mely magabiztosan menetel
A Fény felé, melyet talán sohasem
Érhet el - de már övé,
Mert elhiszi, hogy minden,
Amit lát
Egy másik - egy mélyebb -
Világ, és minden pillanatban hallja,
Annak minden zaját és
Ama hangokat is,
Melyek nekem is elárulják
Ez az az Élet,
Melyben a fájdalom
Mellé minden pillanatban
Egy másik percnyi
Örömkönny is szület.
Ez az Élet
És én érzem, hogy Élek,
Bár egyelőre
Úgy látszik Nélküled.

Pár perc az Élet...

Pár perc az élet,
És mindig csak az számít,
Milyen mélyen éled,
És nagy baj, ha csak ámít
És nem keresed helyed,
És mindig csak az csábít
Mi ott fekszik előtted

Hajnal

Komolyabbá tesz a hajnal,
Mi nélküled jön,
S nem vigasztal, mert
Vége lassan e nyárnak
S a levelek sem várnak;
Csendben lehullanak.

Örülsz, hogy gyógyulok

Irracionális sorokat bontok,
Mint falakat a homok, melyet a szél visz
És egyenként dörzsöl össze,
De szikrát nem remél - ahhoz meleg kell -
Itt hideg van. Vagy csak én vagyok
Már megint szellős?
Mint a soraim - azok bizony azok.
De legalább dörzsölt homokszem leszek.
Ez nyugtat, hiszen már
Úgysem hiszek neked.
Látom már a betűimből - nem szabadulok
Az őrültségtől, amely majd el segít repülnöm Tőled,
A láncoktól a hegyi fenyők felé,
Melyeknek csúcsa az égbe tör.

Szabad hinnem?
Mit tehetek? Miben hihetek?
Ha már Te is eltemetsz...

Örülsz, hogy gyógyulok
És nem kell aggódnod,
Hogy halálos ágyamon megvallom
Bűnödet - mely beárnyékolja életed.

Napok, Csillagok

De lassan új Nap jön fel
És vakít el -
S feledtet velem mindent,
Ami Rád emlékeztet,
S egyetlen Napomból
Csillaggá leszel,
És érzem itt belül
Magányos sétáimon,
Ha az égre nézek
Te a sarkcsillag
Fényéből néha visszanézel.

Így utazom majd
Naprendszerből naprendszerbe
S ki egyetlen napom volt
Válik utána csillagommá
Életem éjszakáinak egén...

Ne húzd

Gonosz minden gondolat,
mi nem arról szól, hogy hogy szalad
az Élet, mert itt marad,
aki a világgal nem halad.

Hová rohansz
hová zuhansz
hol a tavasz
hol a ravasz

ne húzd -
az időt.

valaKinek?

Ez most Neked szól, a távolba
Oda, ahol senki sem hallja
Mi az, amit a füledbe suttogok
És előtted el nem hallgathatok:
Csodálatos vagy, ismerni szeretnélek
Nem akarok csalódni, nem fogok
Azonnal beléd szeretni
Közben akarom megtenni mit kell
S nem ér csalódás és Te sem teszed
mit nem kell. Minden nap élet
és minden perc csend, mi anélkül telik el,
hogy lobban az ég.

Minden gyönyörű virág ellenére
Rám szakad a sors
Nem arra kell a szó, hogy mondjam
hanem, hogy simogassalak valamivel
mert nem szabad kézzel...

tudom felesleges az egész
hiába traktállak minden szavam a sötétségbe hull
hol hideg kövön koppan és megfullad
a zajtól mi körbeveszi és bepiszkolja
hiszen fényben született, de nincs ki meghallja
minden nap egy újabb talány,
mely arról mesél hogy nincs több talán
hisz minden biztos és végzetes,
és unom már az egészet,
nincs ki rám nyomja a bélyegét,
és ez fáj nagyon

fogj meg, ragadj el, húzz magadhoz, nem bírok leszállni
elvisz a szél, ha nincs egy ág, ami belém akad...
nincs ki megáld, ha te nem átkozol el
én nem szabadulok, mert az a fontos,
hogy fájjon, mert akkor majd el lehet tüntetni
a sebeket, amik sohasem tűnhetnek el teljesen...

A pillanat

A pillanat
Amely mellettem elszalad
Sikít és üvölt hogy
Senkinél nem marad
Semmi nyom hogy itt járt
És hogy hiába kiált
Az emberekhez
- és hogy rá senki sem várt…

Úgy érzi egyedül van
Úgy érzi magányosan
Nem megy semmi sem
Úgy ahogy kellene
Ezért én megsajnálom
Szeretem ápolom
Magam mellé fogadom
És most már nem sikít
S nem is üvölt nekem
Hanem csengő-angyali
Hangon suttogja
‘Tiéd vagyok tégy velem
Amit kívánsz’
De én megkaptam
Mindent s elengedem.

Nem az enyém

Tarkóra tett kézzel fekszem a szoba közepén
És várom a lépteket,
Melyekbe majd beleremegek - és majd azt kiáltom:
‘Rúgj belém, köpj le, üss meg - zúzzál szét’
Csakhogy lássam és elhiggyem - hóhérom
És kínzóm vagy Te, Nem a megmentőm!

De sehol sincsenek ezek az eget rengető,
Izom-összerántó léptek - helyette zsibbadni kezdek,
Kezem leengedem és elhiszem - ez nem börtön -
Ez az életem.
És egy édes dallam hullámzik felém,
Mely körülvesz mindenütt,
De mégsem nyúl felém, mégsem hatol belém.
Kínoz, megöl, mert nem az enyém.

Úgy érzem sarokba szorítottál ezekkel a szavakkal
Bármit megtehetek érted, mégsem vihetlek magammal
Abba a pusztaságba, mely Kánaánná lesz majd,
És addig kutatlak ott, míg a vágyam még hajt
S, ha majd Rád találok kertemben egy rózsa kihajt
És arról mesél: Érted egy élet meghalt.

még Pár Sor(s)

Kavarog bennem
valami élet -
Szagú tavasz
A tél után nem marad
fájdalom, hisz itt
a Tavasz
Virágot bont az
öreg világ
Egész élet
röpke pár év alatt
Nem hajít a sors
Nem hagy itt mert szólsz
hozzám és nem felejtem
el a szót mi szólt
hozzám ért a sors
és én éreztem:
Itt az idő
hisz vétkeztem

Szívvel és aggyal éreztem
bennem él a szó
tovább léptem Veled éltem
Már nincs tél

Pár Sor(s)

Papírra kézzel, tollal, agyból
Csúnya helyett szépet nehéz
De menni fog, hisz jön a Tavasz
és nincs mi marad
Magam ellen, vagy mellettem?
fekszik a bűn, rendet rakok
Tiszta fejjel mit mondhatok?
hová bújjak, előjövök
Ellentétem menekülök
Meddig zuhanok a porban
nem maradok
hol nem vagyok boldog
Oda megyek hol csak
kapok és adok mindent
Mi jó volt köszönök
és Nektek hullajtok
Erőmből kitelik ha akarok
Maradok.

Pár sor mi szép
Elmúlt és már tiszta a kép
Előjöttem és mutatom magam
Sorokba szedem hanyag agyam
és könnyű lesz a sors
Mi nem szól hozzám
Mivel én vagyok a gazdám
Árva soraimnak nem
hazudhatok magamnak
És soha sem hagyom el
Magam és, ha kell
kitépem a virágot és
Átadom Neked a világot
ha akarod tiéd
a minden,  én pedig
benne leszek minden
kincsem kibontom ha nincsen
kerítek az elfogyhatatlan
erőmből merítek Neked.

Sorok a tiszta lapra
Jó tanácsok minden napra
Készen állok a nagy útra
Veled, vagy nélküled
Mi lesz, várom és elhiszem
hogy jó vagy, ha fáj
akkor is jó volt
Gyönyörű szemeid csillannak
Szívemben
Esendő életem edzem a
lelkem

hanyag anyag elfolyó lét
Minden mi szép hova lép az
élet mellettem, előttem?
mögöttem.

ha

ha nem sikerülne mihez kezdenék
biztos neked írnék
és magamnak sírnék a vállamon ülnék
mint egy buta papagáj
mindenbe beleszólnék

megértesz?
nem kell.

biztonságos szerelem
savanykás értelem
ez nem kell nekem
várjon a sors csatabárddal
hadd vívjak meg az apámmal

hová lett a becsület
ide nem kell, hisz minek?
hova lépjek hogy ne sírjak
a nyakamon el nem bírlak
testem
elestem

rím nélkül-lem

neked szól, sok más társával együtt
érez a föld most újat mert itt van
a tavasz és beleremeg a fény is
ha velem maradsz mert mindenki
fél kimondani, ‘hol vagy öröm’

utolsó barát a világ közepe
mert minden oda van eltemetve
az is mit már félig megrágtak
meg az is amit már egyszer
kivágtak, mint gazt a virágok
közül, csakhogy nem minden
ilyen, hisz én is szeretlek
és te engem nem.

de nincs fájdalom mert
nincs önzetlenség sem
és ezt tudom sok másik társával együtt
idejött, hogy röhögje ki
ezt a félnótást, aki itt nincs
minek van ha nem kell.

meg persze nem is merlek
megismerni
te nő vagy én meg a férfi?
félek tőled, hova szökjek,
hová bújjak, hogy ne találjon rám
a magány

Elrejt a szó
felfed, ha jó
istenem nincsen
csak egyetlen kincsem
az Életem
(az pedig Te vagy)

Más-nap

Minden nap ajándék
Minden nap új remény
Minden nap újra él
Bennem a szerelem
Hiába ég el
ha másnap újralobban
és mindent beragyog bennem
mindent mit látok színesít
mindent mit érzek édesít
vagy eltompít?
elmásít?

igen, de pont ez a gyönyörű benne
pont ez a gyönyörű Benned
Minden érzésem ajándékba adnám
Neked.
Bárcsak megtehetném, drága tündér...

akarom a fényt

Újjászül a Lét
Mi adta életem
Új testben él
Tovább a lelkem
Rég nem néztem szembe magammal. 
(Kérdezem, érzem-e még
igen érzem, nem jutottam túl semmin
megpróbáltam átugrani a szakadékot,
de belezuhantam a lábaim alatt tátongó mélységbe
és most szétmarcangolnak a sötét fenevadak, melyek szeme vadul lángol
és bűzös leheletük kimarja szemeimet
megvakulok, megvakultam, elvakultan
akarom a fényt, mi feltámaszthat, de még nem szabad
mert még a gonosz tart fogva és nem mosolyog senki rám
most újra meg kell gyógyulnom
de már semmi sincs hiába
egy teljesen új testbe születhetek ha kiálltam minden próbát
és túljutok az óceánon, mi nem hűsít, hanem lángnyelvekkel vesz körül engem,
nyaldos a tűz és még nincs vége
újra kívánom a halált, még egy tánc és megbékél a lelkem
de a mai este még nem érzem a lényem
mert ma lesz az eddigi énem végem
végeztem, szabadulni fogok
rám borul a fény és minden a tiéd mi gyönggyé vált ezen évek alatt.
pokol volt eddig
most elég és kitisztul, hogy újrakezdje a kört, mi végtelen és mérhetetlen
nagy tudást rejt magában, csak végig kell járni ép ésszel és lélekkel.)