▬Z. Pál Tamás

hunyorgó tükrök

húzott arany szívvel élni szent berkekben zabálni a fényt
latolgatni a következő lépést a semmiségek közt szétszéledni
üres lélekkel ébredni a tegnapra, és nem állunk már soha meg.
rohanvást lépni tovább, vissza előre, megtisztult hallójáratokban
kapirgálni a szabadságot egy dombról lekiáltani
népnek, embernek és kevéshez szólni az üveges törvények
kelepcéjébe zuhanni a majdnem megmászott csúcsokról
áttörő hanyattvágódások közt megöregedve látni
a saját halálodon röhögsz, saját magad mellett ébredsz
saját önnön benső valóddal fekszel, de minek
képzelsz, ha te sem vagy az, amit mutatsz
magadba zuhansz - szavak nélkül veszted el a fejedben
raboskodó pillangók közt fulladozol
repülj.

most.

zuhanj. holnap. ébredj - fekve maradni, szent dolgokat képzelni
gyönyörködni a hunyorgó tükrök közt önmagadba vetett hiteden
nem szégyen, de nem is maradsz itt.
csak ő. csak ő. körbezárult, a kör bezárult.
hunyorgok én is, hazudtam én is. hiába a visszatérő közhely
sorozatos tépelődésben merülök el
magamba zártam, magadat féltettem, téged akartam - hirtelen csapatokban
kerestem a térdelőrajt pillanatában elvesztem
mert mind, aki ott volt azt hitte elrobbant
de én estem csak hátra,
szabad rétek virágai közé zárva
végtelen imádságba - félkemény világtalanságba
féktelen akarat zabolázza lovamat, csillagok közt láttalak
hogy simogassalak, ha tenyerem szöges vas?
hogy becézzelek, ha nyelvem érdes korbács?
hogy szeresselek, ha szívem tegnap elvesztettem?
hogy akarjalak, ha lelkem szürkeségére ébredtem?

csak vonal - egyenes szál - tűz lobbant
szalmalángból orkán csapott rám
tenger vize hűsítette csodáinkat
szelídítette páratlan kékség csak a messzeség
ott is ugyanúgy perzsel az arany nap
és zilál a fertelmes vadászat.

keveset szólók közt

kérleltem minden igaz esőcseppet, a többi elkerült
kérleltem a jeges szelet, hogy hagyjon magamra
most sikerült magányba zárni a vallomást
sikerült kinyitni minden ajtót, hogy mélyebbre zárkózhasson
az ördög vitte el a kedvem, minden nap csak keseregtem
hová lett a bölcs és lassú halál
minden nyomomban omladozó falakra talál, aki követ
nincs amúgy sem senkiben annyi irgalom, mint abban
a kőben, mi rám zuhanva vette el lelkemből
a fájdalmat és a haragot.
most magányba zárt. most megannyi bájt hittem el benned
megannyi üres és hitvány szónoklat után
kérdezett remény és felelős harag előtt
hiszek abban, amit teszek és hiába minden árny
hiába minden kérdezett remény;
kereslek, míg élek - mit hitem oltott belém
igazat adok annak a hangnak, mi megmutatta, hogy merre induljak
bár őrültnek tart minden és senki nincs mellettem
tudom, hogy öröm a magány, ha nem te vagy velem.
talán üvegfalú jeges lehelet lettem
nincs most testem
csak keveset szóló madarak közt
lelem meg fejvesztett szerelmem

talán soha

ha azt állítom, hogy nem kereslek minden álmomban
(tőr szúrja át) mellettem állsz és érzem az illatod
(jégverem fullaszt meg) és csak nézel, sugárzik tekinteted
(erőm fogytán talán) életem hirtelen vált kékre
(de talán soha nem hal meg) tekints fel az égre

kimondtam

minden holnappal közelebb kerülsz a szakadékhoz
szakadékhoz, kettőnk közt ágaskodó naphoz
perzsel az égbolt
várat a csend
mindkettőnkben ugyanaz a rend
szül kérdéseket, mutat előre
haladéktalan és halaszthatatlan jutottam dűlőre
kérdésekkel és válaszokkal telve
rohantam a síneken, minden végtelen felé
minden végzet mélységeiben
határtalan kék egekben szárnyalt az éji lepke
rászállt kézfejemre, nem hallottál semmit
nem akartál senkit
csak magamat bántottam
mert vontatottan és tagoltan
mondtam ki a neved.

a nappal

égbe kiáltok.
földre ülve zokogok.
üres kádban fekszik, és felvágta ereit a nap
kicsordult a fény, és eltelt vele a szoba
nem látlak a tükörben.
megvakultam.
kitapintottam a kilincset, de nem álltál a túloldalon
inkább maradok. elvérzek a nappal.

mindened itt lakik

nem hallom a gondolatokat, mert üvöltő dallamok közt fekszem
viharban születtem, nem tudtam, hogy mellékes a testem
így alakultam, szégyenére a földnek - és mindennek, mi szent.
így hadakoztam a végzettel - értsd meg, hiába festem
a falakra nevem, vagy azokat a rózsákat a kertben
akkor is csak én leszek, egyedül - elesetten
vakmerőn és sebzetten várok itt
vakon tapogatózom, és keresem a kilincset
kereslek, és kerestelek mindig
megtaláltalak és elvesztettelek, így kellett lennie
hogy újabb ezer évre zárjam magamat be az énbe
be egy mélységes végzetbe, minden anyjába
és minden gyermekébe - hogy születhessek újra
nap nap után, meghaljak - mert elmúlt az a nyár
amikor hajnalig vártalak
vártam a szavakat, vártam, hogy leírd azokat a sorokat,
amelyek oda repítenek engem, ahol soha nem jártam még
kétségek és boldog pillanatok közé
hazugság, de jó volt - mindenem tiéd
mindened itt lakik, minden sorod itt zakatol
kérlek - gyere vissza, várlak, míg élek
hiszek, míg vér ömlik át szívemen
hiszek, míg érzem a szárnyam - végtelen mezők felett szálltam
mígnem pányvázott a röghöz egy erő - mindenkiben ez lakik
minden isten és istennő addig hisz benned
míg el nem veri az eső a rügyeket
de ez nekem erőt adott, mint földben a magok
sarjasztottam ágakat és törzset a végtelen felé
hogy elérjelek, hogy megtaláljalak
hogy szerethesselek, hogy elhihesselek
mert nem csak árny voltál - mert minden voltál,
minden, mi kedves és szent
így - betegen - várlak
gyógyíts meg, hogy szűnjenek az árnyak
hogy szerethessek újra
hogy elhihessem, hogy élek
hogy érzek, és többé nem félek
hiába laknak bennem a farkasok
hiába marcangolnak vasból az állkapcsok
akkor is hiszek és várok.

nem látlak, de tudom, hogy itt vagy.
tudom, hogy újra eljössz.

értelmezz valahogy

értelmezz újra, készítsd elő a jövőmet
azzal, hogy elfelejtesz
azzal, hogy nem ismersz fel, soha
többé, nem is gondolsz rám
értelmezz újra, kérlek
gondold végig - örökre temess magadba

persze hogy kíméletes

nem akartam megszólalni
valóban elbújtam - nem láthatsz
soha többé már
mert előttem hamis falakat emelt egy varázslat
üres lapok közt járnak
társaim a szélben
maradtak árvák - hányattatott sorsok közt
bujkálok - a sarokban ölöm meg azt, aki megtagad.

de lágy vagyok - végtelenül puha és kíméletes
hiszem, hogy végzet ez
és hiszem, hogy értelmetlenek a tettek
hiszem, hogy szürkeségben lépkedek
hiszem, hogy vagy és hiszem, hogy én is létezek.

zsibbadó képzelet

biztos, hogy tanítana az idő, ha veszni hagynálak
nemrégiben hitet oltottam ereimbe
nemrégiben kényeztetett még a napfény
hiteles volt a hangzavar fejemben
hús és vér töltötte be a napokat, sivár esték száműzött gondolataiban vártalak.
nem kételkedtem abban, mit magad után hagytál.

most kereslek és szomjazom az árnyakat
kérdéseket és misztikus ürességet kutatok
az éjszaka tölti ki pórusaimat

sötét és hideg verem minden mondatom
akaratlan vágyakozom
hasztalan próbálkozom újabb lépésekkel
távol vagy és talán örökre a szürkeségben maradsz
fakó lábaim előtt hever arany hajszálad
megcsillan rajta a nap
unalmas rímek születnek
mert a vágy kiforgat
elázott kártyalapok hevernek szanaszét a sárban
kételkedni mertem
most itt ragadtam és szó nélkül álltam
hogy megérints, béníts, míg érzek
zsibbadó képzeletemben
ezer méter mélyen élek
ott rajzolom szárnyaimat
hogy arany papirosba csomagolva adjam
át mindenem, nincs már semmi rajtam,
amit ne tudnék megmagyarázni
kigondolt érvekkel
de múltad soha nem felejt el
semmilyen érzékkel nem lépek túl
semmilyen értelmen, és a kérdések temetnek újra
a hallottakba bújva táncolnak át éjjeleken
lelkemen, testemen és üres szekrényekbe bújva
fojtanak meg ezerszer, s még egyszer
ma éjjel - végtelen kéjjel
nem adva irgalmat a kéretlen szavaknak
fekete árnyaknak, mikben hittem - de nem
követnek, sehova sem jut ez a vonalzott vágy
vonagló akarat - kihűlt agyba temetett
madarak hullajtják könnyeiket
arcomra hullott az eső - fájt, míg vert az éj
belehaltam kissé - kapart még a vér torkomban
vártalak - várlak...
belebetegedtem.

bevallom - elvesztem.

hiányzó részekben lélegzetnyi csoda

néztem az eget, a földre térdeltem, néztem a madarakat, ahogy a lombok közt verdestek. ezer színben kerestem az egyet. ezer lélek közt kerestem szerelmet. míg nem fogyott a láng, míg tüzelt valami, addig csak az égre emeltem arcom. hátra vetettem minden bajt, minden kétséget.
szembenéztem veled, talán megtanultam neved, talán megsimogatott mosolyod és szemed. talán elhittelek.
most már tudom, nincs talán csak végzet, nincs hatalom, csak képzet.
értetlen élek, ha nem fogom kezed.
értelmetlen lények fognak körbe, ha nem őrzöm a lépted, nem vigyázom fényed és tartom kezemben a jövőt, a jövőmet, a véletlent és a
bizonyosságot
ezt az egyetlen
akaratot mutattam neked
talán későn, biztos későn
rántottam fel szemhéjam és vettem észre
intett az éj - nincs válasz semmilyen
kérdésre, és amúgy is
silány a vége, ha szűkös minden, ami leírna.
zakatol a lelkem.

hiába. hibát hibára. hiába. hibából hibába.
délibábban látva. jövőképem árva.
nélküled csak zárva.
ülök - tartom - szennyes.
árva és keserves.
boldog az álom
hideg a reggel
a nap hiába kel fel.

hiába. hibát hibára. hiányos és izgága jelen
lappang kezemben és testemben
minden járvány átka
minden lárma vákuumba szippantott robbanó csend-moraj
mondd, hogy újra eljön az a hajnal
mikor ébren vártalak
búcsúzni sem jutott idő
hiába hibáztam, tanulatlan lélek ragadt testembe
tanulatlan élek, kérlek ne felejtsd el azt a szót
azokat a mondatokat már leírtam.
azokat a hiányzó részeket raktam össze,
melyek nem illettek hozzád, nem illettek bele
semmibe - senkinek gyermeke - semmilyen érzés
reszketek. fázom, ha jössz. fázom, mert hazudtam, hogy jössz.
mert elhittem, hogy jössz.
mert jöttél - de ma már nem vagy itt.

fattya mindennek

tér nélkül szakadt egyetlenegy mozdulatban rejlő mosoly
a tett. kérdeztem, míg szakadt az eső, hogy merre
lett. az volt a válasz, mi mindent csak visszafog
és megöl. nem tartott sokáig az az élet és nem is messze
ettől. elküldtem az árnyakat, derítsék fel újra
a tájat. vegyék el a gyümölcsöket és térjenek vissza
ha jön a pirkadat. keresték a választ helyettem és kérték
a napot. kitöltöttek mindent a fáradt verejték-
habok.

amíg hazudták a fényt, addig kérlelték a holdat.
mikor lepihentek, hűen tükrözték a tegnapot.
ne hidd el, hogy vak vagyok.
ne hidd el, hogy mást tartok szentnek.
magasztos és zavaros elme csak e sorozatos szülött,
szülötte a földnek és fattya minden égnek,
hajnali rabolt boldogság
vágyaimban úszott ott minden halál
zavaros a magány.
hatalmas várfalak mögött őrizte egy lány,
nem engedte soha többé
magára hullatni azt az esőt, azt a vakmerőt - céltalan sétáltál.

törékeny alakban

tanulj meg lélegezni a szennyben
tanuld élni a napokat fekete ég alatt
sötétkék világba burkolva várt akkor egy szavad
nem volt semmid, az is veszetten
kellett, amit megkaphattál volna magadtól
minden kiégett már mostanra a naptól
kopár pusztaságba vezetett az isten
egymásba szőtt folyamatokban szakadatlan
maradt kimeríthetetlen akaratban
a fájdalmas kísértések törékeny
alakban törtek rád újra csak hallgattad
néma fák végtelen fojtogattak
tudod ma már, nem maradhatsz ébren
minden álmod ébredés és minden létezés
csak képzelt és szürke érzelgés
keresd meg te is a reggelben
mindazt az aranyat, mit sejtettél

mindazt az értelmet
mit rejtett a végtelen

csalfa hangzavar csak

izgatott termeken sétáltam át, a fal mellé húzódtam
mindent elkerülve. a lapokat összekeverte a szél
mindenben hibát keresett a vér ereimben hordta szét a fagyot
minden elhagyott, minden szaggatott merevséggel tölt el
minden egyenként marad szent és teljes
minden hazug, mert azzá váltam én is.

ha tombolna, ha ölne a hurrikán
hajnali csalfa hangzavar csak a lét.

az időben lélegző kapcsolatoknak

árván maradt zuhanó lelkek tüze hevít ma reggel
szólni és sírni testem már nem mer
jajj ki nem látja, annak szabad halni
minden új percet meg kell most törni
megszakítani a köröket és a fényt
hogy újra haldokló szerelmes gyertyafény
mellett térdeljen a jövő
egy szóba zártam mindent és csak egy mondat az idő

eméssz fel

nem átlagos, nem kész és nem felejtettem el élni sem.
nincs reggelre tánc és a messzeség sem vonz, mint rég
nincs töredelmes vallomás sem, nincs értelme a kimondott szónak
minden összerakott mondat csak belülről fénylik
innen, ahol ülök, nem látszik senki arca
semmi tréfa és semmi boldogság nem akarta, hogy létezzen egy jobb világ
egy új szemlélet és új életbe ágyazott akarat
nyugalom árad szét, fogd meg a karomat
csenevész a lét, míg csurran a vér, ujjbegyemből ivott egy élet-kezdemény
újra megjártam azt a poklot, amelyben csak ketten voltunk
az álom és én.

így álltál, meztelen vártál a tapsra, míg megáztál, az eső sem tisztított már
szavaim sem hullanak talajra így, hogy akaratlan csapda a kérdés
mint a megértés, amely nem talált már gazdára
nem akartam, mert árva
és te sem hitted azt, hogy ott, azon a téren állva
rád várva fogok megöregedni, de megtörtént és elesett
lelkünk a jótól, míg vigasztalt egy árnyék
belém költözött egy félénk és napos szent.

te kitöröltél minden sort
én magot ültettem
a bánat öntözte, a bú és a felejtés nevelte
most pedig betegség, mert nem ér fényt
halálvágy, mert nem kap semmit - bár mindent kért

megtaláltad bizonyára, mindazt a piros érzelmet
melyek most már engem sem gyötörnek
mind csak árnyék - tudatlan csend a ruhája

magasztos állatokban lakott, de szennyként távozott
és minden napja csak eggyel kevesebb üres tetem
meglelem, tudom, hogy meglelem

negyvenkettedik vagy sem.
akkor is meglelem a formát, mely önmagában sem szent
mert mocskos minden, mit bűzös lég takar el
így mocskos vagyok én is, hogyan rejtselek már tovább
magamban zuhantam, írtam már és meghalt akkor is a szó
de ha nem kerestél, ha nem vetetted ágyam
ha nem most áll itt az a vélemény
mely szemembe szökkenő könny inkább, mint fehér képződmény

rondít már a járatokon át feltörő maradvány
most ott táncolok, hol te éltél eddig
ott haldoklom, hol születtél

ott maradt minden csepp vér
akkor is, ha megöltél és közben nem néztél az órára
csak rohantál, mert megcsalt árnyak közt
láttad magad.

nincs arcom, nincs lelkem - minden vagyok
és te semmi vagy, ha azt hiszed, hogy élek
ha azt hiszed, hogy vétkeztem

pedig vétkezem, míg félek - és mégis érzek, míg tétlen várok rád
tervek közt, mint avarba zuhant ájult lepke
várom, hogy rám taposs
várom, hogy feleméssz - hogy megszűnhessen minden kérdés.

hibátlan az érzés. hibátlan kábulatban
születik meg lassan a nap, amely elvett tőlem
újra- és újraélem
hogy hazudtam, hogy elhagytam
minden formát és forrást elapasztottam
olyan valami vagy, aminek nincs alakja és hangja
de mégis minden fekete most, mert jössz

ölj meg újra, boríts be sárral
bárcsak fullasztó lenne a lét
most kapkodom a színeket
minden árnyat s lepkét összegyűjt
egy nagy háló, végtelenbe taszít a nemlét
végtelen érzésekbe temet egy rét
virágok, karcsú hajlamok
karcsú dallamok - nyögés a vége
meztelen akkor is minden, mi néha szól

hozzád hajolok. érzem illatod. megérint a vágy.
elporladok.

mi lesz, ha akkor is meghalok, ha nem vársz semmit tőlem, ha nem akarod a létet és nem hiszed el, amit írnak a sorok?

értelmetlen vonaglok majd - távolba rohanok
talán akkor tényleg (és végre) meghalok.

hazudtatok

itt vártam és itt ültem
mutatom a helyet
emellett suhant el az életem
emellett nem tettem...
emellett fejet hajtott a kétely és az isten
dehogy is. nem létezett soha felsőbb értelem
nem volt semmi, csak hazudtátok a nevem

elszakad

zülledt dülledt szemek kergetnek körben ülnek a törpe árnyak
tüzes szellem száll ki a palackból és kerget most a havon
talpam nyomába lépek, körbe-körbe élek
reggelre elmúlik a tűz
űr marad és bűzös kétely a mában
tegnap lesz az is, mi ezer év múlva jön csak
lehullt egy száraz levél, elcsendesült a szívem
akaratlan vonaglik a köd az oldalamon csend feszít és megdönt
míg te csak szaggatottan sírsz fel, addig a levegő megtartja tüdőm
most csak a füstben tapogatnak ujjaim és elszakad egy fény-kör
ráülök az útra, elterülök némán - magamra haragítva mindent
bárgyún és léhán összekuszálódik most minden
csak lestem a napot, ahogy lebukott

ingyen adtad

és akkor talán majd cserébe adom a szívem
súlyra veszek meg mindent belőle
fabatkát sem ér a holnap
mert tegnappal mérgezett a jelen
a képek zavarnak?
üss meg, hogy érezzem
fuss el és nem kell vétkeznem
takarj be, mert ezt mondta a hajnal
ha nem vigasztal semmi
ne hidd el, hogy létezik a fény
mert körbekeríteni sem éri már meg az időt
úgyis elfolynak a percek
kiszabadítja a szörnyeteget
a szíved elrejti a vadat
bennem maradt akarat jött elő vele,
hogy akasszuk fel a bánatot a szögekre
csapott kalapodat húztam a szemembe
szállt a porszem, kaparja a torkom
az akarat, mert megint abba fojtom
bánatodat osztom
nem tudhattad, alatta sem voltál
mialatt elképedt a lényeg,
hogy megróttál és félek
kimondani szépen
vagy kerekeken gurult már tova
a gyarló reggeli szél
míg él
míg fél
tart bennünk a tél.

ingyen adtad a káromlást
ingyen raboltam el a holdat
nem adtam vissza semmit
nem is veszek már el senkit a rengetegben
ültünk
mert a szerelemben nem volt mit tennünk
mert hiába kérdezted
és nézted a távolodó árnyakat a falon,
csak ültél inkább magadban tartottad
nem hitted és eloltottad.

de most ébredj
most kérj meg, hogy senki se legyen, és nem is leszek többé

semmi

nincs ám nekem, nincsen semmim
nincs lelkem és nincs már test sem
ami otthont adna ízeknek és színnek
telítetlen savakban gazdag létezés
az öröm csak egy sovány étkezés
nincs már mérgezés
örökletes ténykedés
bánatod vidámságba vegyül
akkor is eltűnhet a lét
ha szeretetbe ül

hajlam

napgyermekek tánca közben olvadunk majd egymásba,
mélyen egy virágkehelyben, a bús harmatcseppek nászaként
falfehérre változtat majd minden angyalt a dallam
melyben ott bújik egy apró szócska, kimondatlan hajlam
egymás iránt érzett csendes gyűlölet, majd félelem
remek porszem leszel te is, egyedül vagy énvelem

Pillanat

Mocsokba szülte gyermekét a Nap
Halottnak hitte ot egy Pillanat
Elkapta és messze vitte délre
Ott elejtette és felnézett az égre
Imádkozott, hogy felébredjen végre
Virrasztott mellette éjt nappallá téve
S mikor meglátta, hogy megmozdul a karja
Eltunt a semmibe, mint ki soha nem is látta
Megszületett az elso közülünk a világra
S mi mind kárhoztatva lettünk a magányra

Mindenben, mindennel

Sorokba öntve lélekben lékekkel,
Nem erre, de világra - mindenben, mindennel.
Odaértem a falhoz, de felejts el, veszíts el,
Ha megmásztam szólok és akkor majd repíts el.

Talán megérdemlem az örömöt, mi akkor vár,
Mindenkiben ellenséget látva értelem nincsen már.
Kincs, mi elbújt mélyebbnél mélyebbre,
Temettem már jövőt, de most a jelen kel életre.

Ha elhitted, hogy meghalhat reménynek virága,
Akkor lökted ki magad a semmibe, hiába.
Újra kapaszkodtam én is, hanyagul, világba,
Kíváncsi szempárok elől rohantam újra a pusztába.

Holdas éjszaka

Néha belekapaszkodott lábamba a holdas éjszaka,
De nem találtam haza és rám rohadt a kis szuka
Minden szitkot rám kiáltott az anyja,
És rettegtem, nehogy megtaláljon az apja.

Így bandukoltam ezer éjszakán csak át,
Minden nap találtam egy kis cafat ruhát.
Sikerült évek alatt varrnom egy álcát,
Elrejtettem zsebembe a holdas éjszakát.

Találd meg

Tarts ki amellett, mi elhozza végzeted,
És szabadítsd fel saját, igazi lényeged,
Kapaszkodj egy ágba, mikor látod, hogy elreped,
Táncolj szakadékból feltörő lángnyelvek felett,
S ha valóban érzed, a fájdalom hogy éget,
Megállhatsz, mert végre meglelted életed.

Ekkor dönts, mert soha még nem tetted,
Egyszer sem járt át még szabad és vad lélek,
Tépd el a láncokat, rombolj le falakat
Melyekkel elrejted hanyatló hangodat,
És ha mered váltsd valóra álmodat,
Mielőtt ölni kell, mert eljő a pirkadat.

Halomra lőtt halmokban heverő testrejtő élvezet

Édes élet merre kérlek, legyél egyszer - s ott volt akkor
Minden fátyol, elhalt a kéj, ezer lepel volt az az éj,
Min minden ruha lebbent ezer felé, kétkedőn mosolygott a kor
Mit bearanyozott a halántékunkon fénylő vízcseppnyi mély.

Isten nem volt, s nem is lesz már ebből a fényből,
Mert elég volt, igen elég volt a kéjből
Gyarló testek háromszögében izzadtam életem sorában hajlottan
Kerestem a jegyeket, ellenőrzésre nyújtotta a sor,
De nem maradt semmi olyan sem, mi elvitt volna messze.

Hiába hiánya a karomban felejtett ágyon, lepedő, véresen, magamon
Hagyom a fájdalom ellepte alkatom, nem vetem le, nem is akarom.
Az alkalom talán hitszegésre nyújtana kezet,
De nem fogadhatom el, nem akarom csak az egyiket.

Részegen olvadtam a napon és feledtem hajnalom,
Fejtsd meg álmom, Drága, fejtsd meg álmom, ha bírod szusszal.
Maradj a vállamon, akaratlan alkalom, mondtam,
Hogy nem ez az én napom. Csak úgy, hidegen akarom.
Csak úgy, csak magában fájlalom magamon a karom.

Szerintem értelmetlen az élet, ami születésbe bújtatva próbálta magát
Kimerevített képkockaként elhinni hogy saját
Bőrébe mászhatott, mikor jó volt.
Te is az maradsz, ami csak egy volt. Egy a sok közül, de abból is kevés.