▬Z. Pál Tamás
töredékek
és ma újra ott voltál a tudatom peremén, valahol abban a korhadt kéregben - előpattantál, újra az ujjaimba szöktél és elővetetted velem telefonomat, kommunikációra kényszerítettél, és én üzenetet ütögettem, szültem az éterbe, hangtalan sorokat, nem hallva semmit, csak üres dallamokat. próbáltak ujjaim titkos közleményeket rejteni a sorok közé, valamit. egy morzsát. amire később hivatkozhatunk, amit később letagadhatunk. és te is úgy fordíthatod majd, ahogy akarod, és ha jól fordítod, akkor úgy érezzük, hogy célba értünk - a vágyaim és én.
de nem így lesz. mert megérted és épp ezért húzódsz messzebb. titokban szenvedünk mind a ketten. te tőlem, én tőled, de mindketten másért. fölösleges tragédiákat ültetett belénk a születés. anyánk vétlen végzettel szülte meg magzatát, képére formálva engem s téged és én hálátlan mondom most a te és a mindenség szemébe, hogy nem kellett volna. nem kellett volna ez a felhajtás, hisz úgyis vége lesz és nem kellett volna az öröm sem, mert csak jobban fáj, csak jobban fáj így a rossz. és az a rossz, most igazán az. félek tőled. és félek tőlük is. félek mindentől. szabadíts meg. ölj meg.
ömlengés, agytalan szamarak a beteg szurdokban, bandukoló lelkemben vájkálódó madarak, karmok a hajamban, meg itt-ott megbúvó erőtlen nyögdécselés akar kéretlen semmiségekbe burkolódzva elmenni magam mellett, amikor te sem leszel már és akkor mi együtt, ő meg én, meg mindnyájan meghalunk egy sorsért, ami talán jobbra volt érdemes. talán nem kellett volna hinnem bennem, talán el kellett volna temetnem a gondolataimat, mielőtt megszült a holnap.
Naplózott érzelmek dagadványában vergődött akkor ott az a lény. És akkor elment mellette valami, ami mindenkinél nagyobb és betegebb volt. Ő csak kérlelte azt az árnyat, próbálta megragadni, de sehogy sem bírt feltápászkodni, hogy utána iramodhasson. Belém kapaszkodott hát, miközben bambultam bután, és Ő lett az én árnyam. Az én egyetlen saját, személyes betegségem. Nem lány volt persze, hanem testtelen örvény, és estefelé maradt csak láthatatlan, nappal a nappal vakított.
"Valahogy nem az igazi.. " - gondoltam magamban, és félrelökvén az árnnyá lett örvényt továbbindultam utamon. Fölösleges élet.
Kutatni a semmiben, kutatni a múltban, vájkálni a másikban, semmibe venni a mindent és a bizalmat taposni. Ezt tenni azzal, aki minden, és én nem vagyok semmi sem (pillanatok alatt).
Mindent veszteni egy csatával. Mindent feltenni egy életre.
Mindent, és semmit sem kapni. Csak menekülni támad kedvem (magam elől).
Akkor még minden megtermett a földön. Minden fejlődött és semmit sem borított a szenny. Csak úgy élhettünk teljes életet, ha dolgozunk. Ha minden nap magunkra mosolygunk és minden percben ellesünk valami újat. Életben kellett maradnunk és életben is hagytak minket.
Aztán a technológiai újítások szétfolytak és nem hagytak semmit maguk után. Rákényszerítettek önmaguk használatára és önmagukkal bonyolították az életet, amelyet eredendően egyszerűsíteni voltak hivatottak. Ez nem egy jó kor. Nem egy szép világ és nem is új.
Olyan régi, amilyen régi csak lehet valami. A törvények is egyre jobban elrozsdásodnak és semmit sem bizonyít semmi.
Csak úgy rohannak a dolgok, és szélsebesen törpülnek a lépcsőfokok. De minden lépcsőfok nagyobb, mint a holnapi. Így a múlt mindig szép maradhat. A múlt mindig menedék lesz és a jövő mindig bizonytalan.
Hirtelen lépünk majd a semmibe és azonnal elfelejtünk akkor mindent. Minden régit és minden újat, mert egyszer az idő is megszűnik majd, mert ha majd nem halad, akkor nem érezzük, hogy lenne valami vonal. Csak körök és gömbök lesznek. Lesz, aki kockának képzeli őket, de nem azok lesznek, hiszen minden végtelen. Csak az gondolja majd annak, aki nem képes most sem fölfogni, hogy mi is az, ahol semmi sincs már rajtunk kívül.
Kevesek vagyunk. Vallástalanok vagyunk az ezer hitünkkel, hiszen csak magunkban nem tudunk hinni.
Minden korlátunkat egyre csak növeljük az ég felé és egyre csak bízunk az újdonságban. Egyre jobban magunkra maradunk csak, és semmi sem marad abból, ami belső hang lehetne ma még.
Hirtelen lesz minden és hirtelen halunk mi is.
Sárga lapokat tapogatok, miközben szavatossági címkém után kutatok, és nemtelen oltókésem mélyesztem steril talajba - hiába.
Ambivalencia
Érdekes ablakai
Hogyha elhagynak ezek a fények, akkor ugye a szél fog fújni? Mindig feltámad, amikor besötétedik odakint. És én csak figyelem, hallgatom, ahogy csapkodja az ablaktáblákat, de nem merek felállni, hogy becsukjam őket. Csak hallgatom és ábrándozom, hogy egyszer talán az egész világot romba dönti a vihar. Mindent eltüntet. Anyát és gyermeket, fegyvereket, gyárakat, házakat és mosolyokat. Mindent. Nem lesz több fájdalom, csak nyissuk ki azokat az ablakokat. Tárjuk ki a világra és vegyünk egy mély lélegzetet. Illatokat és életet szívjunk magunkba, ha már bennünk semmi sincs. Mert nincs, az biztos. Tegnap este láttam, hogy nincs. A tükörben csak a vonalak voltak, a lényeg nem. Csak kusza és villódzó vonalak, amelyek nem életet ölelnek, hanem valami fizikai és kémiai egyveleget, ami bizonyos percben talán nem is létezik majd. Az a perc lesz, amikor kinyílik szemem, és látni fogom a többieket, akik most is fogják kezem, hiába érzem úgy, hogy senki nincs velem. Érdekes ablakai vagyunk a világnak.
Ha minden nap egy pillanat alatt elmúlik a meleg miatt ki fog velem olvadni a napon
(Most elég a szóból üvölteni akarok, most elég a sétából rohanni akarok, most elég a közönyből ölelni akarok, kitépni a földből mindent, ami nyugodt - elrohanni innen, vágtatni lovammal, éjszakában sírni és birkózni magammal.
Temess el. Kérlek, temess el azonnal.)
Nem itt és nem most kellett volna születnem.
De mégis, itt és most. Ébren tart a szerelem...