A kisbusz ajtaja résnyire nyitva. A széllökések tengerszaggal töltik meg a belső teret. Az ébredő vihar szimfóniáját sirályok rikoltják tele. 

Tökéletes harmónia. Épp ezt vártam, ezért jöttem; pedig nem tudtam, merre kell mennem, de végül mégis megtaláltam. Pár órája letért az autópályáról, és egyre alacsonyabb rendű utakon közeledett a part felé. A műholdképen találta meg ezt a házak nélküli szakaszt.

Senki nem parkol itt rajta kívül, végre teljesen egyedül van. A tökéletes hely. Gitározni kezd, de idegennek érzi, nem illik ide a húrok lágy és kimunkált rezgése. Igazából semmi sem illik ide. A tengerre figyel. A kicsapó és visszahúzódó habok ritmusára. Szívverése lelassul. Eszébe jut, hogy a legközelebbi szárazföld több száz kilométerre van tőle. Még soha nem érzett ilyen mértékű szabadságot. Mintha ez a végtelen űr vágyai és akarata létterévé válna, ahol lelkének minden madara akadály nélkül szárnyalhat. Megborzong és magára húzza a plédet. A nap már a horizont közelében jár. 

Az északi nyár erőszakot tesz a délről érkezőn. Ébren, de legalábbis egy éber álomban tartja, és rákényszeríti, hogy elmerengjen rendezetlenül maradt dolgain. Szürreális állapot ez. Életünk felbukkanó mozzanatai megállított film képkockáiként kimerevednek és a szereplők motivációi hirtelen magától értetődővé válnak.

Túl messze ment, és talán teljesen fölöslegesen. Itt is ugyanúgy rátalálnak, hiába próbált elbújni előlük.