nem átlagos, nem kész és nem felejtettem el élni sem.
nincs reggelre tánc és a messzeség sem vonz, mint rég
nincs töredelmes vallomás sem, nincs értelme a kimondott szónak
minden összerakott mondat csak belülről fénylik
innen, ahol ülök, nem látszik senki arca
semmi tréfa és semmi boldogság nem akarta, hogy létezzen egy jobb világ
egy új szemlélet és új életbe ágyazott akarat
nyugalom árad szét, fogd meg a karomat
csenevész a lét, míg csurran a vér, ujjbegyemből ivott egy élet-kezdemény
újra megjártam azt a poklot, amelyben csak ketten voltunk
az álom és én.

így álltál, meztelen vártál a tapsra, míg megáztál, az eső sem tisztított már
szavaim sem hullanak talajra így, hogy akaratlan csapda a kérdés
mint a megértés, amely nem talált már gazdára
nem akartam, mert árva
és te sem hitted azt, hogy ott, azon a téren állva
rád várva fogok megöregedni, de megtörtént és elesett
lelkünk a jótól, míg vigasztalt egy árnyék
belém költözött egy félénk és napos szent.

te kitöröltél minden sort
én magot ültettem
a bánat öntözte, a bú és a felejtés nevelte
most pedig betegség, mert nem ér fényt
halálvágy, mert nem kap semmit - bár mindent kért

megtaláltad bizonyára, mindazt a piros érzelmet
melyek most már engem sem gyötörnek
mind csak árnyék - tudatlan csend a ruhája

magasztos állatokban lakott, de szennyként távozott
és minden napja csak eggyel kevesebb üres tetem
meglelem, tudom, hogy meglelem

negyvenkettedik vagy sem.
akkor is meglelem a formát, mely önmagában sem szent
mert mocskos minden, mit bűzös lég takar el
így mocskos vagyok én is, hogyan rejtselek már tovább
magamban zuhantam, írtam már és meghalt akkor is a szó
de ha nem kerestél, ha nem vetetted ágyam
ha nem most áll itt az a vélemény
mely szemembe szökkenő könny inkább, mint fehér képződmény

rondít már a járatokon át feltörő maradvány
most ott táncolok, hol te éltél eddig
ott haldoklom, hol születtél

ott maradt minden csepp vér
akkor is, ha megöltél és közben nem néztél az órára
csak rohantál, mert megcsalt árnyak közt
láttad magad.

nincs arcom, nincs lelkem - minden vagyok
és te semmi vagy, ha azt hiszed, hogy élek
ha azt hiszed, hogy vétkeztem

pedig vétkezem, míg félek - és mégis érzek, míg tétlen várok rád
tervek közt, mint avarba zuhant ájult lepke
várom, hogy rám taposs
várom, hogy feleméssz - hogy megszűnhessen minden kérdés.

hibátlan az érzés. hibátlan kábulatban
születik meg lassan a nap, amely elvett tőlem
újra- és újraélem
hogy hazudtam, hogy elhagytam
minden formát és forrást elapasztottam
olyan valami vagy, aminek nincs alakja és hangja
de mégis minden fekete most, mert jössz

ölj meg újra, boríts be sárral
bárcsak fullasztó lenne a lét
most kapkodom a színeket
minden árnyat s lepkét összegyűjt
egy nagy háló, végtelenbe taszít a nemlét
végtelen érzésekbe temet egy rét
virágok, karcsú hajlamok
karcsú dallamok - nyögés a vége
meztelen akkor is minden, mi néha szól

hozzád hajolok. érzem illatod. megérint a vágy.
elporladok.

mi lesz, ha akkor is meghalok, ha nem vársz semmit tőlem, ha nem akarod a létet és nem hiszed el, amit írnak a sorok?

értelmetlen vonaglok majd - távolba rohanok
talán akkor tényleg (és végre) meghalok.