Sorokba öntve lélekben lékekkel,
Nem erre, de világra - mindenben, mindennel.
Odaértem a falhoz, de felejts el, veszíts el,
Ha megmásztam szólok és akkor majd repíts el.

Talán megérdemlem az örömöt, mi akkor vár,
Mindenkiben ellenséget látva értelem nincsen már.
Kincs, mi elbújt mélyebbnél mélyebbre,
Temettem már jövőt, de most a jelen kel életre.

Ha elhitted, hogy meghalhat reménynek virága,
Akkor lökted ki magad a semmibe, hiába.
Újra kapaszkodtam én is, hanyagul, világba,
Kíváncsi szempárok elől rohantam újra a pusztába.